Szerényi Gábor: A főszerkesztő fütyül, a rebellis felmond

"Bodó valamiért úgy képzelte, hogy jó, ha egy rebellis érkezik. Önmagára már konformista megalkuvóként gondolt, aki – lám! - mégiscsak beilleszkedett abba a „felnőtt-világba”, amivel azt képzelte önmagára eszmélő ifjan, hogy sosem fog igazából kiegyezni"

Rück Tamást ebéd utánra várták a gyógyszergyári újság szerkesztőségébe. A híre azonban megelőzte. Lenner Sanyi el is játszotta mit hallott a Hírlapkiadó fegyelmezhetetlen, vagány újságírójáról.

         - Első napja volt a Csapágy Híreknél, tudjátok, ahol a Gér Ede a főszerkesztő, a rettenetes Gér!

         - Csak felelős szerkesztő – pontosított Wullner, aki egy általa tervezett keresztrejtvény fölé hajolva fújta a füstöt. Gróza Éva pengevékonyra összeszorított szájjal viaskodott egy „bensőséges nyugdíjas találkozóról” készülő tudósításának alanyaival és állítmányaival.

         - Szóval a Csapágy Híreknél a lapindító értekezlet úgy zajlik, hogy a munkatársak ülnek az írógépük mögött a sorba rakott asztaloknál, Gér Ede pedig sétálgat előttük föl és alá. Tudjátok milyen a Gér, ugye?

         Tudták. A Szikra Nyomdában kéthetente találkoztak, mivel ugyanazon a napon tördelték a lapot. Ott álltak a nehéz szedőszekrények két oldalán, várták, hogy az ólomtól és nyomdafestéktől fekete kezű szedők elkészítsék az oldalak kefelevonatát. Bodó általában félálomban tötyörgött a saját térfelén, nézegette az ólomból kiöntött betűket, gyűjtött is belőlük, mivel képverseket készített suttyomban, dadaista betűkompozíciókat. Az asztalsor túloldalán a mindig fekete bőrzakós, keskeny bajszú Gér roppant szigorúan bánt munkatársaival, azok majdnem vigyázz-állásban várták saját oldalaik elkészültét. Bodó Lenner Sanyival kifejezetten szerette heccelni a kolléga urakat: „na, mi van, nem kaptatok engedélyt meghunyászkodni?”, és idétlenül vihogtak amazok ingerültségén. Gér nem tűrte a lazaságot, s nem tehettek ellene semmit. Inkább azzal álltatták magukat, hogy legalább „rendesen megtanulják a szakmát.” (Pedig a láncdohányos, unikumozó Wullner, aki keresztrejtvény-készítésbe ölte műveltségét, s szerkesztősége hírhedt volt rendetlenségéről, valószínűleg sokkal többet tudott az újságírás fortélyairól. A tiszteletet parancsolóan komoly vezércikkeit, a nagy októberi szocialista forradalmat magasztaló ünnepi jegyzeteit félig ittasan (vagy tán egészen) diktálta, s közben virtuózan adomákkal, régi sztorikkal röhögtette beosztottjait. És tanulságos volt látni, hogyan deformálódott az öreg, miközben önmagával is elhitette, hogy nincs más választás, mint behódolni a mindenkori hatalomnak, s örüljön a nyomorult ember, ha a hatalom egyáltalán igényt tart a felajánlkozóra.)

         - Na, képzeljétek el – folytatta Lenner, - a Rück is beült első nap egy írógép mögé, merthogy ezzel kezdődött a lapindító értekezlet. A többiek persze már ismerték a Gér stílusát, ahogy sétálgat az írógépek előtt, karját oldalt tartva, ujjaival dobolgat az asztalokon, fütyörészget, s közben kiosztja a munkákat, hogy például:  Zsarnóczai indul Kápolnásnyékre, öt flekk termelési riport, tarararam, plitty. Lovas Debrecenbe megy, nyírségi munkaverseny plusz mi újság a karbantartóknál, nyolc és fél flekk, tirararam, platty. Markó termékfejlesztés Bánegresről, plusz vöröskeresztes felajánlások, vállalati sportélet hét flekk… És fütyörészgetett tovább.

         - Hagyd abba, mert megőrülök – fogta a fejét Bodó.

         - Na, várjál, hát éppen ez az, várjál – intette le Lenner Sanyi. – És akkor odaér a Rückhöz, mondja neki is, „Rück, indul Balmazújvárosba, nyolc flekk szocialista brigád-riport, plusz kis színes hírek a vállalati klubprogramokról, továbbképzésekről, tarararam, plitty-platty. És fütty-fürütty” Na, azt el is felejtettem mondani, hogy a munkatársak ültek néma csöndben, miközben a Gér sétálgatva kiosztotta a feladatokat, csak az írógépeik csattogtak, mert közben mindenkinek írni kellett a diktált laptervet. 

         - Ezt mi is bevezetjük! – kajánkodott Wullner, - rátok férne egy kis fegyelem, katonás, kiszámítható munkarend!

         Senki nem vette komolyan. A szerkesztőjük számtalanszor elárulta, hogy a „békebeli, régi, jó szerkesztőségek” képét, hangulatát őrzi rejtve lelke mélyén, mégha pontosan tudja is, hogy semmi esélye, hogy az az eltűnt világ feltámadjon, visszatérjen.

         - És aztán mi lett? – türelmetlenkedett váratlanul az egyébként szervilis Gróza Éva.

         - Az értekezlet végén felálltak a munkatársak, Rück pedig, az új fiú megindult a kijárat felé. Gér döbbenten kérdezte tőle, hogy hová megy. Rück az ajtóból visszaszólt, hogy a személyzeti osztályra.”Micsoda??” Képedt el Gér. „A felmondásomat már megírtam”, adta meg a kegyelemdöfést, s távozott. Amíg a többiek engedelmesen a laptervet kalapálták, addig ő a felmondását.

         Grózát idegesítette legjobban a történet. Személyes sértésnek vette, ha bárkinek is csak eszébe jutott, hogy lehet mást is tenni a szolgalelkű engedelmességen kívül. (Bodónak meggyőződése volt, hogy a kubikus apától származó, cselédanya által felnevelt Gróza Éva voltaképpen felmenőinek nyomasztó sorsától determinált, zsigereiben még mindig a szolgaságba lefokozott nemzedékek öröksége érvényesül. A „népi demokrácia” kiemelte, magasabb szintre helyezte a társadalmi hierarchiában. Mintha így igazságot lehetett volna tenni, jóvátenni korábbi történelmi korok bűneit. Ám mivel nem a személyes képességek, tehetség alapján juttatták újságíró pozícióba, az általa reprezentált szegény néprétegek igazából nem nyertek elégtételt. S ő is csak azt élet át, hogy nincs a „helyén”, holott persze tetszett neki, hogy elődeihez képest milyen „magasra” jutott. Arra pedig végképp nem gondolt, hogy ez is egyfajta igazságtalan társadalmi szereposztás eredménye.

         - Ha felmondott, akkor most, hogy kerül ide? – kérdezte homlokát ráncolva. 

         - Na, azért a Rück nagy tehetség, nem hagyják csak úgy elkallódni – mondta naiv jóhiszeműséggel Lenner. – Bement a személyzeti osztályra ugyanazzal a lendülettel, ahogy a Csapágy Híreket ott hagyta, meg sem állt Gallia elvtárs, osztályvezető irodájáig. Mondta, hogy felmond. „De miért?” Kérdezte kétségbeesetten Gallia elvtárs, akinek nem jött volna jól egy kis botrány az év végi jutalmazások előtt. „Mert a főszerkesztő dobol és fütyül.” Gallia magába roskadtan ellenkezett: „De hát ez nem felmondási indok!” Mire Rück: „De nekem az.”

         - És most tényleg idejön? – érezte magát személyes értékrendjében, világnézetében, igazságérzetében sértve és megbántva Gróza Éva.

         - Ja – felelte Lenner. – A végén ugyanis kiegyeztek abban, hogy kölcsönösen adnak egymásnak még egy esélyt. A Hírlapkiadó Vállalat, meg a Rück Tamás.

         Bodó valamiért úgy képzelte, hogy jó, ha egy rebellis érkezik. Önmagára már konformista megalkuvóként gondolt, aki – lám! - mégiscsak beilleszkedett abba a „felnőtt-világba”, amivel azt képzelte önmagára eszmélő ifjan, hogy sosem fog igazából kiegyezni. Eszébe jutott, hogy Verpeléti, az avangárd mester milyen lenézően mondta egy dekoratív öltözékű, harsány pesti ifjú művész-jelöltre, „na, az ilyenekből lesznek a legelszántabb nyárspolgárok”, s akkor ezen eltöprengett. Vajon, nem rontotta-e le önmaga épülő személyiségének függetlenségét – szuverenitását! – azzal, hogy a „művészet oltára” helyett az újságírás taposómalmába áldozza idejét, életét, önmagát… (Mégha azzal szeretné áltatni magát, hogy ezt is művészi indíttatással, elszántsággal teszi.)

         Kéziratpapírjára könyökölt. Írnia kellett volna, de e helyett csak rajzolgatott az egyik újság lapszélére. Rück jól ír, jutott eszébe, olvasta pár cikkét az Élet és Irodalomban. Itt vajon mihez kezd? Mint a hetilapban megjelent írásaiban, itt is magával ragadóan, pontosan, hideg iróniával tűzi tollhegyre a világ ostobaságait? Még meg sem érkezett, de már arra gondolt, hogy az új kolléga szereplése jót fog tenni a lapnak. S ha olyan elszánt, mint a híre, még ez a kis üzemi lap is izgalmas szellemi műhellyé válhat.