Szerényi Gábor: A lányok finom radarja

„Több személyiség-réteged van” – elemezte Szilvi, - „tudsz romantikus lenni, érzelgős is, önző is… s mindez többszörös inkognitóban"

            - Elindulunk?

            - Még maradnék.

            - Itt akarsz maradni?

            - Hová sietsz?

            - Hogyhogy hová?

            (Hallgatott. Nézett.)

            - Most mért nézel így?

            - Hogy nézek?

            - Vádlóan.

            - Nincs okom rá?

            - Ezzel most mire célzol?

            Elszánta magát. Nem idegeskedik. Hiába ilyen keserű. (Féltékeny megint!)

            - Esküszöm…

            - Ne esküdözz!

            (Mit tudhatott meg?) Feszülten figyelt. Játszma ez mindig.

            - Jó.

            - Mi jó?

            - Akkor induljunk.

            A rajzszakkörben rossz lelkiismerettel jegyzetelgetett. „Miért is ábrázolunk konkrét tárgyakat, a valóság látszatát, miközben a modell, a kiválasztott részletek csak ürügyek. Mihez? Micsoda kérdés! Hogy a realitáson túli tartalmakat érzékeltessük.”  

            Semmiképpen sem odamenni. Pedig kétszer is elkapta tekintetét. Nyilván – ha nőies tartózkodással is – várja, hogy odamenjen. Folytassák a legutóbbi beszélgetést.

            „A szétázó perceket a megörökítés technikájával mintegy impregnálni vélte.” (Ezt kimásolta Verpeléti füzetéből. Épp teát készített magának a műhely rezsóján, mire visszatért már épp csukta vissza a füzetét. „Nem bírtam ki, beleolvastam” – vallotta be rögtön, mire készségesen felelte: „Ha megszerezted a tudást, a tiéd.”

            „Az alkotó tevékenység bója az időfolyamban.”

            - Uraságod feltűnően kerül engem!

            Mintha helyből magasat ugrott volna, olyat dobbant a szíve. (Vagy csak képzelte.) Még stílusa is van, legutóbb ebből még nem sok mutatkozott. De most kell ördögien ügyesnek lenni. Szilvi két lépésre beszélget a mesterrel. Ez jó. Ráfigyel. Nyilván vele is vitatkozik. Mint mindenkivel. Ezt is szerette benne. Hogy nem tisztel semmilyen tekintélyt. Bármit megkérdőjelez. Sokan ezt épp nem bírják benne. Például a slepp, Verpeléti rajongói köre, akik ájultan akarnak hódolni a „gurunak.”

           Mint egy kettős ügynök. Úgy kell ravasznak lenni. Ez a másik lány – Réka, vagy hogyis hívják -, ez nyilvánvalóan érdeklődik iránta. Igazán kár lenne kihagyni. És Réka (ha így hívják) láthatta, hogy ő foglalt, mégis „osztott lapot” neki.

            Vagy rosszul látta? Egyszerűen csak ilyen kedves, közvetlen, kissé évődő – de sőt: kacér – természet? Hm. Akkor lehet még más is a játszmában.

            Ebbe belegondolt. És ez már nem tetszett neki.

            Az örök férfi önzés.

            Neki mindent, a másiknak semmit meg nem engedni.

            De mit is fantáziál? Hisz lehet, hogy csak ártatlan flörtről van szó.

            Ártatlan? Ki tudja.

            „Az attraktivitások kumulálódásai multiplikatív effektusokat indukálnak.” (Ezt még korábban másolta füzetébe, amikor egy tervező intézetben dolgozott rajzolóként. Az egyik építész iroda vezetője írta ki a faliújságra, hogy mintát mutasson a választékos fogalmazásból, hogy úgymond a tervezők „igényes nyelvezettel teremtsenek tiszteletet magas szellemiségű munkáikhoz.” A háta mögött persze gúnyosan kinevették. A mondattal mindenesetre jól szórakozott, ráadásul még értelme is volt.)

            - Ti egész nap dolgoztok, most pedig még művészettel is foglalkoztok – gúnyolódott Verpeléti mester, - nagyon derék, igazán dicséretes.

            Bodónak elvörösödött a feje, jó füle volt meghallani a gyilkos gúnyolódást. De semmi szellemes visszavágás nem jutott eszébe, csak rágta szája szélét. Bezzeg Szilvi rögtön riposztozott: „miből gondolod Miklós, hogy a te szakköröd a polgárpukkasztáson és a céltalan tapickoláson kívül tényleg kreatív?” (Ezt különösen irigyelte, hogy Szilvi képes volt egyből „kardot rántani”, mégha igaziból tényleg túlzottan heveskedett is és ellenkezett mindennel és mindenkivel. Mintha kettőjük közül Szilvi lett volna gyakran fiúsabb, harcosabb, ő pedig nemegyszer passzívabb volt, sőt, lányosan érzékeny.)

            „Több személyiség-réteged van” – elemezte Szilvi, - „tudsz romantikus lenni, érzelgős is, önző is… s mindez többszörös inkognitóban. Amikor szerelmeskedés után rágyújtasz, s Hegelt idézed, s ugyanazzal a levegővétellel latolgatod, hogy jössz ki a fizetésedből, néha azt gondolom, hogy nem vagy normális. Ráadásul látom rajtad, hogy egész másutt jár az eszed, csak azt hiszed, hogy így kell beszélgetni. A többi ostoba lánynak ez nyilván imponál. Nekem olyan valaki kell, aki mellett érzelmi biztonságban érezhetem magam. Aki megbecsül, aki figyel rám. De téged baromira nem érdekel, hogy mi van velem.”

            Nézte a lányt, s tudta, hogy tényleg átlát rajta. Ráadásul igaza van. Képtelen igazából odafigyelni rá. Az sem mentség, hogy jószerivel senkire se tud. Ennyire önző lenne? Vagy csak áltatja magát a Tolsztojtól vett példával? Aki a Háború és béke Pierre Bezuhovja kapcsán fejtegeti, hogy hőse azért nem tudott odafigyelni az élet – amúgy tolakodó és figyelmet követelő – dolgaira, mivel lelke mélyén nagyobb harcra készült, s mintha tudta volna, hogy a felkészülésben gyengíti, ha nem óvja meg magát a többiektől…

            Ha a lány mindezt látja, s tisztában van vele, milyen önző (és hűtlen, hiszen már Rékát is, az őiránta kelt érdeklődését is „bemérhette finom radarjával”), akkor miért ragaszkodik mégis őhozzá, józan esze ellenére?

            Volt válasza erre, de nem akart mibenlétéről szavakkal számot adnia önmagának.