Szerényi Gábor: Mágikus lustaság

A legrosszabbkor jött az üzenet. Épp alkotói válságba került. Semmi különös persze, az üzemi újságírás gyakorlatilag egy folyamatos krízis

(Szilvi levele, 1979. decemberéből.)
 „Üvöltenék legszívesebben, mintha baltával hasogatnák a szívemet, de én vagyok a hibás, őrült idióta, miért is kellett telefonálnom neked! Csak maszatolsz, úgy viselkedsz, mint egy pasa… Látom én, ostoba liba vagyok, amiért hagyom ezt kapcsolatunk kezdete óta. Mindig belefutok a pofonba! Ó, persze tudom, nem érdekel ez téged, csak hagyjalak magadra, neked alkotni kell, hát persze! Hát hagylak! Repülök egyedül, nevetek és jól leszek CSAKAZÉRTIS… Ha túlélem ezt még.”

A legrosszabbkor jött az üzenet. Épp alkotói válságba került. Semmi különös persze, az üzemi újságírás gyakorlatilag egy folyamatos krízis. (Roppant kényelmes ugyanakkor.) Egy-egy termelési riportot megírni igazán nem nagy kunszt. Elbandukol a munka frontján a „tűzvonalba”, beszélget a melósokkal, nézelődik, jegyezget blokkfüzetébe, érdeklődik, hogy mit gyártanak, miből, hogyan, kinek és miért. Kideríti, hogy a brigádtagok miképpen képzik magukat, milyen hobbijaik vannak. Hosszan, merengve tanulmányozza a brigádnaplót. „Oklevéllel jutalmazták csapatunkat a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedő kerületi döntőjében.”
 A riport gyakorlatilag kész van.
 Csak le kell még írni. (Írógéppel, kettes sortávval, hatvan leütés egy sorban, egy flekk az kábé huszonnyolc sor.) Az anyag kettő és fél flekk legyen.

„Ne írd túl!” – rikkantotta Wullner, - „tudod, hogy Csehovból is tudok húzni!”
 Csak elkezdeni nem volt kedve.
 Az íróasztalon otthonos zűrzavar, kusza papírhalmok. A munka lapjai közé rejtve Szilvi levele. Amíg életének ebben a meghatározó fejezetében nem rak rendet, addig csak kínlódik.

Mit tudhatott meg?
 Ez a legfontosabb kérdés.
 Amikor pár nappal korábban R. Marival megnézte a kőbányai tájat esti fényekben, azt nem láthatta senki. Külön mentek ki a gyárból, s csak egy elhagyatott terep mögötti részen találkoztak, mint két titkos ügynök.

Átgondolta, s úgy találta, hogy szinte tökéletes volt a konspiráció.
 Mit ronthatott el?
 Az antropozófiai szemináriumon beszélgetett egy pszichológussal. Ő mondta, hogy lehet bármilyen tökéletes az alibi, a hűtlen férfit a nő finom megérzéseivel, intuícióval pontosan beméri. És: „a hazugság öl. Rosszabb, mint a hűtlenség.” Csak hümmögött. (Mi mindent lehet tanulni egy antropozófiai előadáson.)

Az egyik brigádtag – állítása szerint – minden nap olvas verset. Leginkább Adytól. És nem azért, mert valami vetélkedőre kellene. Csak úgy, magának. Erre fölkapta a fejét.
 Eszébe jutott a mondás: „egy hentes is eljuthat Buddha igazságához.”

Szilvi megintette, amikor elmesélte neki. „Ne legyél fölényes, hogy te milyen magas szellemi szinten vagy.” (Ingerülten morrant, ő aztán nem nagyképű, nem öntelt, sokkalta inkább kínlódik kételyeivel, önértékelésével. De Szilvi ezt meg pózolásnak tartotta.)
 „Az egyik ördög kinyitja az ajtót, a másik meg besétál rajta.” (Jegyzetelte a szemináriumon. És mégha nem is tudott számot adni róla, hogy miért, de delejesen pontosnak érezte a sejtelmes mondatot.)
 „Bármit mondok, írok, teljesen hatástalan.” (Kezdte a válaszlevelet.) Illetve, csak mégjobban fölbőszítelek vele. Sokkal többet vívódom, kínlódom, mint gondolnád, mint amennyit elárulok belőle. Te mondtad, hogy rajzoljak, írjak, legyen meg a könyvem. Ami gyakorlatilag kész van. Csak össze kellene szerkeszteni, rendbe tenni, átfésülni, kigyomlálni a tévesztéseket. E helyett a kötelező penzumokat gyűröm le, s közben próbálom elmondani – érzékeltetni – veled, hogy milyen fontos vagy nekem.”

Várt egy kicsit.
 Ez így nem jó.
 Elolvasta pár perc múlva újra.
 Széttépte.
 Ezzel tényleg csak bőszítette volna.
 Becsavarta egy új papírt a gépbe.
 Hét leütés a bekezdés.
 Eddig megvolnánk, gondolta idegesen rázogatva lábát. És akkor most kellene valami emberi fogyasztásra alkalmas, választékos nyelvezetű riportot megírni, bíztatta magát. Ahogy az előző héten, s azelőtt. És ugyanúgy besöpörni érte az elismeréseket. „Öregem, te aztán szépen kihoztad a lényeget abból a csapongó, zűrzavaros szövegemből” – lelkendezett K. Szilárd, a József Attila brigád „szóvivője”, amúgy Falstaff-i alkat, nagy söröző, nagyhangú vagány.

„A brigád, ebben az évben is…” (Kitépte a papírt. Ez borzalmas, így elkezdeni sem lehet.) Hirtelen ötlettől vezérelve megszimatolta zakója ujját. Hátha R. Mari illatát érezte meg rajta Szilvi. (A nők elképesztő módon megérzik a másik nő emlékét is a férfi ruháján.)
 Persze csak a szerkesztőségi dohányosok helyezték el szag-névjegyüket ruházatán. (Ez még álcázásként is jól jöhetett.)
 Ekkor látta magát kívülről. Akárha még mindig az általános iskolai tanulószobában üldögélne, ahogy a házi feladatra készült. Mennyi minden történt azóta, s voltaképpen mégis alig több, mint egy kusza álom. Hogyan is mondták az antropozófiai szemináriumon, az asztráltest kihúzódik alváskor a géniuszok világába?
 Képtelen volt rendet tenni gondolatai között.

Tudta, hogy perceken belül föl kell rezzennie ebből a furcsa félálomból. Mindjárt „kötelesség” üzemmódba helyezi magát. De még fogva tartotta ez a mágikus lustaság.
 Olyannak tűnt, mintha az ébrenlét mezsgyéjéről bepillanthatna valami bizonyosabb, valóságon túli világba. Pazarlás, ami talányos módon megtérül majd.