Szerényi Gábor: Csodatévő sírja a nem létező szobában

Miért pont kínai, akarta kérdezni özv. Berki Jenőné, de inkább hallgatott. Még a férjétől megtanulta, hogy hagyni kell a férfiaknak valami saját, különbejáratú titkot.

1978. december 9.

Özv. Berki Jenőné reggel vonattal elindult Székesfehérvárra, Kaszap István sírját meglátogatni. Csomagolt magának elemózsiát, májkrémes kenyeret, háromszögletű „kockasajtot”, termoszban teát. Úgy tervezte, hogy egy koraesti járattal érkezik vissza Budapestre.

Már előző este összekészítette ruháit. Úgy gondolta, hogy egy ilyen útra hangsúlyozottan egyszerű, inkább szegényesnek – tisztesen szegényesnek – látszó öltözékben kell elindulni. A sötétszürke, műszálas télikabát nehézkes jellegével, úgy érezte, tökéletesen kifejezi a benne megfészkelt mély és tartós bánatot. Cipője barna volt, fejfedője rövid habozás után mégsem a kedvelt sötétlila kendő, hanem egy drapp kötött sapka lett.

Erdei kirándulásokhoz használt válltáskájába pakolta az Ájtatosság gyöngyei című imakönyvét és Móricz Zsigmond Házasságtörés című kisregényét. Két golyóstollat is magához vett egy kis blokkfüzettel. Szeretett lejegyezgetni mindenfélét, ami eszébe jutott, vagy megtetszett egy könyvben, lemásolta még a rádióban hallott érdekes híreket is.

Egy kis elemes japán tranzisztoros rádiót is magával vitt.

Eszébe jutott, hogy az úton – hiába épp egy szent sírjához zarándokol – ki is rabolhatják. Lehúzta ujjáról a férjétől rámaradt karikagyűrűt, egy szintén örökölt pecsétgyűrűt, meg egy vékonyabb aranygyűrűt, meg arany nyakláncát is, amin egy kis érme függött Szent Györgyöt ábrázoló alakkal, amint ledöfi a sárkányt. Ékszereit egy kockás férfizsebkendőbe csavarta gondosan, azt meg egy újságpapírba, s végül egy nejlonzacskóba csúsztatva átkötötte egy félbeszakadt fekete cipőfűzővel, s a kis pakkot elrejtette a cserépkályha melletti kamill-lukba.

Magához vette a férjétől hátra maradt boxgépet is, ki tudja, talán lesz szép látvány, megörökíteni való. Arra is szokott gondolni, hogy ha élete párja már testileg nem is lehet itt vele az életben, talán mégiscsak lehet lelkileg együtt lenni. Bár Berki Jenő még életében hangoztatta, hogy tudja, meggyőződése, hogy nincs semmi az után, hogy meghal az ember, s ő személy szerint fél is a megsemmisülés felé haladni, de akkor sem tud mást elképzelni, csak az öntudat elvesztését, és az élettelen test felbomlását, bármilyen kegyetlen is ebbe belegondolni.

Mit tehetett volna? Rádiózzon egész nap, hallgassa a híreket, próbáljon megfelelni a Játék és muzsika kérdéseire, hívja fel telefonon barátnőit (akik jószerivel már nincsenek is), vagy csak olvasgasson, heverésszen magányosan, míg őérte is eljön a végzet?

„Kálvária téren, nem is olyan régen, egy kislánnyal egy kis padon üldögéltem én, végül arra kértem, mondja meg nekem, hogy óhajt-e egy életet leélni énvelem” – olvasgatta a régi dalos füzetet és énekelgette is magában a dalocskákat.

Az amatőr fotós szakkörbe beiratkozott. Az egy emelettel lejjebb lakó Gyöngyike, akivel szeretett kávézni, olykor kontyalávaló likőrt hörpölgetni, s hozzá leginkább megtárgyalni a ház dolgait, lebeszélte: „Magdus, nem neked való az” – korholta, - „rámegy az egész nyugdíjad, s mire jó az?” Bólogatott, igen, persze, tudja. De valamiért nem tudott megnyugodni, oda kellett mennie a művelődési házba, ahol a szakkör működött.

Szeidli Ödön régi tag volt, szikár, markáns arcú, de mosolygós, szemüveges, ősz hullámos haját hátrafésülő hatvanas férfi. Készségesen magyarázott a szűrők használatáról, különböző objektíveket mutogatott, láthatóan tetszett neki özvegy Berki Jenőné. Meghívta kávézni egy közeli eszpresszóba, s nyomban el is mondta, hogy feleségével él együtt, de külön, leválasztva egy kis félszoba az övé, ott szokott laborálni is, előhívni és lenagyítani képeket. Van egy lengyel gyártmányú Krokus márkájú nagyítója, ő maga barkácsolt kiegészítő felszereléseket, van két felnőtt gyereke is, lány és fiú, de ők már külön élnek, feleségétől papíron nem vált el, de egy kávét sem fogyasztanak el közösen.

Nézte a mosolygós férfit. Magában a mennyekben elképzelt halott férjét kérdezte, aki szerinte mégiscsak él a túlvilágon, vajon mit szól Szeidli Ödönhöz. A túlvilágról nem kapkodták el a választ. A kávét felesben fizették, ő mondta, hogy a sajátját fizeti, s szerette volna, hogy a férfi ezt határozottan nem hagyja – az olyan férfias lett volna -, de Ödön el nem fogyó mosolyával engedelmesen tűrte, hogy az asztalra tegye pénzét.

Gyöngyike a legközelebbi pletykálkodáskor egyértelműen lebeszélte, hogy valamiféle kétes kapcsolatba keveredjen a férfival. „Együtt él a feleségével!” – s csak kavarta cukor nélküli kávéját, - „ez a típus a legmegbízhatatlanabb!” Azt nem részletezte, honnan tudja, de ismeretlenül is leszólta a férfit, lecsapott arra is, hogy otthon is „fotóval foglalkozik”, úgy képzelte, hogy ez csak ürügy és eszköz a nők szédítéséhez. „Ráadásul pitiáner, még a kávédat se fizette ki!”

Özv. Berki Jenőné bólogatott és arra gondolt, hogy Györgyike egyszerűen csak irigy. Azt már nem is mesélte el, hogy Szeidli Ödön repülőgép modelleket is készít, és amikor elbúcsúztak puszit is váltottak. (A férfi dohányzott, de ezt is vonzónak találta, holott amikor egyedül otthon az ágyra rogyott kimerülten, s karját arca fölé helyezte fektében, elállt a lélegzete, úgy beszívta ruhája a cigaretta füstjét.)

„Fogadd el, mindenható Istenem az áldozatot, melyet mi méltatlan bűnös szolgáid fölajánlunk szent fölségednek, a papnak kezei által, bocsásd meg e szent áldozat által bűneinket, hanyagságunkat, gyarló ingatagságunkat…”

Körbejárta a templomot. Elidőzött néhány sírnál. „Asylum meum aeternitas” – másolta egyikről. (Menedékem az örökkévalóság.) Ödön nem jött vele, igaz, nem is számított rá. Rá kellett jönnie, hogy szégyelnivalóan fellelkesedett a férfi közeledésétől, rajongva fogadta, s belelovalta magát, hogy lám, időskorában is képes a „nagy érzelemre.” Szeidli Ödön hullámzott. Csak cigarettázott és inkább az objektívek prospektusait nézegette, azokról beszélt. Felfedte azt a titkát is, hogy miért mosolyog folyton, mintha egy álarc lenne rajta. „Ez a kifürkészhetetlen kínai mosoly” – mondta kétszer három centiliter minőségi cseresznyepálinka után. (Amúgy nem szokott inni nagyon.)

Miért pont kínai, akarta kérdezni özv. Berki Jenőné, de inkább hallgatott. Még a férjétől megtanulta, hogy hagyni kell a férfiaknak valami saját, különbejáratú titkot. Legyen az Kína.

Mielőtt Székesfehérvárra bumlizott, előző este arra gondolt, hogy véget vet az Ödönnel való kapcsolatnak. Mégiscsak igaza volt Györgyikének. Önző, csélcsap, megbízhatatlan. Hiszen saját szemével látta, hogy tüsténkedett a szakkörben egy friss hús, egy kis fiatal szöszke lány körül, pedig micsoda ostoba boci szemeket meregetett az ostoba liba, ráadásul ízléstelen rikító kardigánban, hozzá nem illő kockás miniszoknyában! (A ronda, közönséges csatos cipőjéről nem is szólva, s a körmei is lerágva. Mit akarhatott ettől a vénember Ödöntől?)

Leült a templomkertben egy padra és írni kezdett a kis blokkfüzetébe. „Oh, Istenem, mennyi boldogtalan óra, mennyi bánat, szomorúság él itt a szívemben. Beteg vagyok, beteg a lelkem is, mi tagadás, és az emberek nem értenek meg.”

Egy madár – talán szarka – reppent át a közelében. Egy percre csak nézett utána, aztán a szentként tisztelt, csodatévőnek hitt síremléke felé nézett.

„Kaszap István, szegény a húsz évet sem érte meg, s micsoda szenvedéseket kellett átélnie, míg magához szólította a teremtő” – írta füzetébe. Vett egy fényképet is a csodatévőről. Nézegette a szép, fiatal fiú arcát. Szenvedélyesen hitt s szűzen halt meg, mint Jézus. Lehet, hogy ez a rendkívüli élet valami rejtélyes módon a halált is legyőzi és tényleg jóságosan hat a fohászkodó szenvedőkre?

A háttérben egy kis gyászoló csoport lépdelt, frissen temethettek, rajtuk felejtette szemét. Odébb egy másik csoportocska várakozott. Az jutott eszébe, hogy nem haragszik Szeidli Ödönre, hisz ő is meg fog halni. Hirtelen levélkét írt a kis füzetbe: „Kedves Ödike! Mikor jöttél felém, én úgy éreztem, hogy valami fényesség járja át a szívemet. Mi szeretjük egymást! Ez így igaz és így van. Magdikád”.

Elsétált egy távolabbi padig. Körülnézett, szeretett volna minél inkább egyedül lenni. Nedves avar a talpa alatt. Egy letört kőgalamb. Beszakadt cement fedőlap. „Örökké emlékezünk Rád!” Ölébe vette táskáját, onnan evett. Májkrémes ízű kenyérkét. Körmével bontotta le a sztaniolpapírt a háromszögletű sajtról. Maga mellé a padra tette a termoszt, miután poharába töltött –félig, hogy ki ne löttyenjen -, s teát ivott.

Mint egy jó gyerek, csöndben ült, evett, ivott. Szürke késő délután volt. Eszébe jutott, hogy ilyenkor otthon szokott lenni. Látta magában a pesti lakást, hogy bútorai, tárgyai elárvultan várnak. Ő elszökött otthonról. Ide a temetőbe.
Rá kellett ocsúdnia, hogy nem olyan óriási különbség. Eljött a csodatévő szent sírjához, de mintha csak átment volna egy másik szobába, amin az sem változtat semmit, hogy nem létezik.