Süveges Gergő: Apa-kép-írás 123. - Este jó, este jó...

...este mindig jó; apa mosdik, anya főz… és tényleg: délután már általában együtt a csapat; békés családi együttlét, szülők is otthon; gyermekek a délutáni alvástól kipihenve, kisimulva; közös játék, aztán vidám vacsora, gondtalan fürdés, szép álom; valamint a párduc együtt legelészik a gödölyével. Vagy épp ellenkezőleg?

Lehet, hogy egyszer majd lesz ilyen is… Most azonban a délutánok valahogy mintha nem ezt az eszményi képet mutatnák… Persze az is lehet, hogy bennünk van a hiba.

Alvás ebéd után

A délutánok már az ebéd utáni alvásnál elkezdődnek. Pontosabban: az ebéd utáni nem alvásnál. Az Iskolás Nagylány ekkor többnyire leckét ír, tehát nem alszik, és ez rendben is van, alibije van. A kicsik (Annamari, Andris) még csak-csak alszanak.

A köztes állapotban lévő, azaz már nem kicsi, de még nem iskolás, ugyanakkor nagy és okos Marci azonban időnként olyan nagy és olyan okos, hogy kijelenti: márpedig ő nem alszik, merthogy – ha még nem említettem volna – ő már nagy és okos. Tehát aludnia sem kell.

Az ilyen renitens délutánok úgy zajlanak, hogy egy darabig győzködjük a Legényt: aludjon mégis egy kicsit. Ő hallatlan találékonysággal szabotál. Először többnyire pisilnie kell, majd hirtelen szomjas lesz; később közli, hogy rosszat fog álmodni, ezért nem mer elaludni; végső érvként pedig úgy dönt, hogy már kipihente magát. Eközben a szülők buzgón kínálgatják mindenfélével: fenékre veréssel, uzsonnamegvonással, estimese-tilalommal – ám a fenyegetések leperegnek a nagy és okos Pasasról, egészen addig, míg e kedélyes beszélgetéssel el is telik az alvásidő kétharmada. S nem mellékesen: a szülők pihenőideje.

Ekkor jön a meglepetés. Az utolsó szóváltás után durcásan visszafekvő Marci – rajtaütésszerűen – mégis elalszik. Ez pedig baj. Talán még nagyobb baj, mint ha egyáltalán nem aludt volna. Ugyanis kisebb testvérei épp abban a percben kezdenének ébredezni, és kezdődne a jókedvű délután uzsonnával, játékkal, mesével, kacagással. Marci számára azonban a kálvária kezdődik, ő ugyanis ekkor már – mintegy negyedórányi szundikálás után – képtelen felébredni. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy az Iskolás Nagylány ekkorra fárad el végképp, a szülők pedig – mivel pihenőidejüket a Marcival való meddő szócsata tette semmivé – szintén nem a legfrissebbek délután négy körül.

Holtpont – mindenkinek.
Kivéve – a kicsiket.

Délután

A kicsik közül Annamari, a már majdnem hároméves Kisboszorkány mindent elkövet, hogy testvéreibe életet leheljen, s ezt leginkább válogatott bosszantásokkal gondolja keresztülvinni. Andris pedig – bár kialudta magát – az este közeledtével egyre kevésbé együttműködő: hagyják őt már békén, hadd menjen aludni, de ne csak ilyen délutáni kétórásat, hanem egy olyan igazi rendeset...

Az első ötletünk az, hogy megpróbálunk uzsonnával lelket verni az Álmatag Csapatba – beleértve saját magunkat is. Igen ám: csakhogy aki álmos, annak a gyomra is alszik. És mélyen alszik. Holmi banán, keksz, alma, szőlő nem ébreszti fel egyhamar.

Egy pillanatra azért mintha élet villanna valakiben: nyüsszentés hallatszik, hogy „csokit miért nem ehetünk”. De ez is elhamvad hamar.

Rendben, ha a gyomron keresztül nem megy a dolog, próbáljuk a kezeket mozgásba hozni. Telepedjünk a szoba padlójára, építsünk, játsszunk, rajzoljunk, vagy amit akartok.

Csakhogy.

Marci társasjátékozni akar, amit Annamari még nem tud, Andris meg felfal, tehát ez csak szülővel képzelhető el.

Annamari babakocsit akar tologatni, amihez Marcinak semmi kedve, Andris meg keresztülesik rajta, tehát a csoportos játék csak szülővel képzelhető el.

Andris pedig mindenütt ott akar lenni, ahol a többiek ott vannak, vagyis az ő semlegesítése és a károk minimalizálása – mily meglepő – csak szülővel képzelhető el.

Márpedig szülőből legfeljebb kettő jutott ezeknek a szegény sorsúaknak, ami mindenképpen felvet tér-idő kérdéseket. Egyszerre ott lenni mindenütt lehetetlen. A végeredmény az, hogy Marci felháborodva kiabál, mert Annamari szétszórta, Andris megette; Annamari felháborodva kiabál, mert Marci odébb lökte, Andris rázuhant...

... Andris felháborodva kiabál, mert őt mindenből kihagyják. Ja, és a szülők is felháborodva kiabálnak, mert „egyszerűen nem tudom elhinni, hogy képtelenek vagytok öt percig békességben játszani”.

De legalább mindenki ébredezik.

Az utolsó ötlet: tereljük egybe a viszály résztvevőit. Üljünk le a kanapéra mesélni. Ahhoz végül is csak ülni kell, közben lehet punnyadni. És talán Andris is elfogad egy neki való könyvet...

A dolog mégsem olyan egyszerű, el kell dönteni ugyanis egy alapvető kérdést: a kanapén ki hová kerül. Ki ül a Mesélő ölébe, ki a jobb oldalára és ki a bal oldalára. A helyosztó kíméletlen csatát jelent, mert állítólag jobbról egészen másképp látszik ugyanaz a könyv, mint balról (és a gyerekek nem készülnek politikusnak!), középen pedig olyan élménykavalkád éri a csemetét, amely kihagyhatatlan. Nagyjából megegyezünk abban, hogy aki a mesét választotta, az ül középen (nem bánom, mindenki választhat egyet… – sóhajt a Felolvasó), a többiek pedig igazságosan elosztják a jobb és a bal pozíciókat. Punnyadás indul; az biztos, hogy élénkebbek egyetlen Kippkopp-történettől sem lesznek. Jólesően szopják az ujjukat. Mindannyian.

Elég az hozzá, hogy mire rojtosra beszélte száját a Felolvasó, valahogy csak eljön a vacsora ideje. Az ekkor kezdődő küzdelmekről azonban a következő alkalommal számolok be.
Este jó, este jó, később egyre jobb...