Süveges Gergő: Apa-kép-írás 121. - Közszolgálat

A gyerekek abban a tévhitben élnek, hogy a világban rend van és minden úgy működik, ahogy kell. Azt gondolják, hogy a felnőttek mind okosak, mindent tudnak, és mindent jól tudnak. Azt hiszik, hogy az emberek jók. És nagyon megdöbbennek, amikor kiderül, hogy egyáltalán nem

A felnőttek között azonban vannak olyan szülők is, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a rendről alkotott képzet valóság maradjon. Olyan apróságokra gondolok, mint hogy megkíséreljük megtanítani a gyerekeknek, hogy az utcán nem szemetelünk; nem vesszük el azt, ami másé; nem rongáljuk azt, amivel más sokat dolgozott; dolgozni járunk, hogy az érte kapott pénzből ruhát és ennivalót tudjunk venni… és így tovább. Egészen elemi szabályok – gondolhatnánk. És ezt gondolják a gyerekek is. Egészen addig, amíg nem találkoznak éppen az ellenkezőjével. Akkor aztán csak néznek, néznek, és nem értenek semmit.

Vegyünk két példát. Mindennapi zavaraink két okozóját. Van egyébként több is.
Szemét az utcán
A tanítás így szól: a szemetet a kukába dobjuk. Otthon is, másutt is.

Ha nincs kuka, tartogatjuk, amíg találunk egyet. A szemét nem az utcára való, hanem a kukába. Ha véletlenül kipottyant a kezedből a zsebkendő, vedd fel, és vidd a legközelebbi kukáig.
Következésképp a gyermek egyáltalán nem érti, miért botlunk szemétbe az utcán. De nemcsak hogy nem érti, hanem késznek mutatkozik arra is, hogy helyretolja a kizökkent időt. Már hajol is, hogy felvegye és a kukába tegye.

A szülő pedig nem győz utánaugrani, és lebeszélni a szép tervről. Erre aztán kérdések sora következik.

Miért ne vegyem fel? Azért, mert koszos, fogalmunk sincs, hányan léptek rá eddig, hány kutya pisilte le. De akkor ott marad a szemét az utcán. Igen, ott marad. És ki fogja felvenni? Jönnek majd az utcaseprők, az ő dolguk a takarítás. Nekünk miért n m dolgunk? Mert nem vagyunk utcaseprők. De attól még felvehetnénk… Felvehetnénk, csak – mondom –: koszos… És ki dobta el? Hát, azt nem tudom. És miért dobta el? Sajnos vannak olyan emberek, akik nem törődnek azzal, hogy összepiszkítják az utcát. Miért, Apa? Mert nem figyelnek, mert nagyon sietnek, mert nem érdekli őket, mert azt gondolják, hogy valaki majd csak takarít helyettük… De Apa! Tessék. Azért ugye szégyellik magukat, és legközelebb nem dobják el a szemetet?
Sajnálom, de nem tudok őszintén igennel válaszolni.

Koldusok
A tanítás így szól: vannak olyan emberek, akiknek nincs olyan jó dolguk, mint nekünk. Akiknek nincs elég ennivalójuk, nincs lakásuk, meleg ruhájuk. Kénytelenek az utcán lakni.

Amennyire tudunk, segítünk nekik.
Igen ám, de a gyermek azt tapasztalja, hogy nem dobunk minden piros lámpánál a kéregető kalapjába pénzt, az aluljáróban sem járjuk végig a hajléktalanokat, és a legtöbb esetben még a templom előtt kéregetőknek sem adunk egy vasat sem.
A kérdések persze ellenállhatatlanul sorakozni kezdenek: Miért? Miért? Miért?

Kezdjük talán azzal, miért kéregetnek egyesek. Nehéz ügy. Tudjátok, nincs mindenkinek munkája, nem tud mindenki dolgozni. Miért nem? Ez bonyolult. Lehet, hogy a bácsi nem tanult eleget az iskolában, és most nem talál munkát, mert minden munkához többet kellett volna tanulni. Akkor a bácsi lusta? Lehetséges, de nem biztos. Az is lehet, hogy nagyon szegény volt a családjuk, és nem tanulhatott, mert már gyerekként pénzt kellett keresnie.
És akkor miért nem adunk neki pénzt? – merül fel a következő kérdés. Azért, mert fogalmunk sincs, hogy valóban nincs mit ennie, vagy csak úgy csinál, mintha nem lenne mit ennie. Nem tudjuk, hogy saját magának kéreget, vagy a pénzt, amit kap, odaadja valaki másnak.

Ezt hosszabb idő megemészteni. Miért csinál valaki úgy, mintha koldus lenne? – értetlenkednek a gyerekek. Mert vannak olyan emberek, akik nem akarnak dolgozni, hanem így, a koldusokon keresztül szeretnének pénzt kicsalni másoktól.
És akkor minden koldus becsapós? Mindegyik biztosan nem. De fogalmunk sincs, melyik becsapós és melyik nem. Ezért azt gondoltuk, hogy nem a koldusoknak fogunk pénzt adni, hanem a templomi perselybe dobunk pénzt, meg összecsomagoljuk a kinőtt ruhákat, és azokat is elhozzuk a templomba. Itt vannak olyanok, akiknek az a munkájuk, hogy segítsék a szegény embereket. Ők aztán tényleg tudják, hogy ki az igazi szegény és ki a becsapós. És annak adnak a pénzből, akinek valóban szüksége van rá; és a ruhát is azok között osztják szét, akiknek tényleg nincs ruhájuk.
És akinek nincs lakása, az hozzánk költözhet, Apa? Hogy is férnének el annyian nálunk… – próbálkozom kibújni a válasz alól. Egy azért elférne… – folytatódik a vallatás.

Egy igen. Mégsem hiszem, hogy jó ötlet. Miért nem? Tudod, nekünk a legfontosabb dolgunk az, hogy a családunkra vigyázzunk. Hogy minden gyereknek legyen ennivalója, ruhája, ágya. Azt hiszem, most nem tudunk idegeneket befogadni.
Hogy rossz válasz volt, azt a következő kérdésből rögtön megtudtam: – Szóval a szemetet is azért hagyjuk az utcán, mert mi fontosabbak vagyunk, mint az utca…

Közszolgálatból megbuktam.
A világ egységéről, harmóniájáról és átláthatóságáról szőtt gyermeki ábrándok lassacskán töredeznek. Az első repedések néhány éves korban keletkeznek, aztán ezek mélyülnek, szélesednek, sokasodnak.
Felnőtté válni nem túl szívderítő kötelesség.