Réthy Margit: Ha a téma írót választ

Herta Müller harcos alkat. Küzd a nyelvvel, saját múltjával, jelenével. Nem tud megbékélni azzal, hogy az egykori elnyomókat senki nem vonja felelősségre, hogy a múlttal való szembenézés elmaradt

„Az irodalom nem követi a naptárat, az író abból merít témát, ami a leginkább megérintette őt… Én nem választottam témát. A téma választott engem. Talán nem is kellett volna írnom. Nem akartam író lenni. Azért írtam, mert nem tudtam, mitévő legyek, merre menjek... Az írás nem ad feloldozást. Ez is csak egy elfoglaltság. Azzal foglalkozol, ami nem hagy nyugodni. Ennyi az egész.”

Tavaly tavasszal, a Cotidianul című lapnak adott interjúban mondta mindezt Herta Müller, az idei irodalmi Nobel-díj boldog birtokosa.  (Telefonon közölték vele a hírt. Egyetlen szót nem szólt, csak nevetett, perceken át.)

Herta Müller témája a kommunista diktatúra, az elnyomó hatalom, amely úgy próbálta ellenőrzés alatt tartani a társadalmi folyamatokat, hogy ellehetetlenítette az egyént, megfosztotta saját intim szférájától, lerombolta a barátságból, szerelemből, álmodozásból épített bástyákat. A Temes megyei Niczkyfalván született sváb származású írónőnek bőven volt alkalma mindezt megtapasztalni.

„A szekusok gátlástalanul járkáltak be a lakásunkba, amikor nem voltunk otthon. Sokszor szándékosan hagytak nyomokat maguk után: elnyomott csikkek, a falról levett festmények, felborított székek. Volt egy rókaprém a padlón. Először a farkát vágták le, aztán a lábait, majd a fejét, és akkurátusan elhelyezték a többi mellé. Több héten át, fokozatosan próbáltak ezzel megfélemlíteni.”

Az írónő családját a második világháború után meghurcolták, vagyonukat elkobozták, édesanyját a Szovjetunióba küldték munkatáborba. Herta Müller germanisztikát tanult. Az 1970-es évek végén került kapcsolatba a „Bánsági Akciócsoport” elnevezésű társasággal, amely németajkú írók és egyetemisták afféle ellenzéki körének számított Temesváron.

Ez volt egyik legfőbb „bűne” amely miatt a Ceausescu-rezsim állambiztonsági szolgálata, a Securitate célkeresztjébe került. Átnevelő célzattal elküldték munkahelyéről, egy gyárban kellett dolgoznia. Később német nyelvleckéket adott, hogy némi pénzt keressen. Első kötete 1982-ben, alaposan cenzúrázott változatban jelent meg Romániában. Két évvel később, az akkori Német Szövetségi Köztársaságban teljes terjedelmében is kiadták a művet.

Emiatt Romániában azonnal eltiltották a publikálástól. 1987-ben emigrált az NSZK-ba. A német irodalmi élet megbecsült szereplője lett, választott hazájában azóta több, mint húsz irodalmi díjat kapott.

„Miért gondolnám azt, hogy én, mint kultúrember fontosabb lennék másoknál? Én egy szöveget készítek, másvalaki egy cipőt készít. A tehetség állítólag a többiek fölé emel. Egy frászt! Mesterség ez is: én a nyelvvel küzdök, épp úgy, mint a többiek teszik, csak ők másfajta anyagokkal”.

Herta Müller harcos alkat. Küzd a nyelvvel, saját múltjával, jelenével. Nem tud megbékélni azzal, hogy az egykori elnyomókat senki nem vonja felelősségre, hogy a múlttal való szembenézés elmaradt. (Épp tavaly nyáron történt, hogy a Die Zeit című lapban írt felháborodott cikket, amiért a németországi Román Kulturális Központ „szekus” múltú román értelmiségieket hívott meg egy konferenciára.) Mostanában többször is járt Romániában. Megpróbált betekinteni saját aktáiba, amelyeket a Securitate állított össze róla. Meglehetősen hiányos dossziét kapott kézhez. Állítólag egy csomó irat elveszett vagy megsemmisült. Vagy ki tudja. Az írónő ez utóbbit tartja valószínűnek.

„Legalább volna bennük annyi tartás, hogy a szemembe mondják: nem adjuk oda az iratokat! Csúfot űznek belőlem. Én csak meg akarom érteni a saját életemet. Amelyet egyszer már elloptak tőlem, és immár másodszor is megteszik.” 

2009. október nyolcadika óta Románia sajátjaként ünnepli Herta Müllert. A  volt kultuszminiszter, Razvan Theodorescu például lelkesedésében odáig ragadtatta magát, hogy a romániai németajkú kisebbséget  magasztalja, amelyről szerinte a román többségnek sokkal többet kellene megtudni (becslések szerint alig több, mint ötvenezren élnek még Romániában). Kritikusok, esztéták nyilatkoznak, lelkendeznek. „ Román Nobel-díj” egy német nyelven alkotó írónak.

Herta Müllert egyszer már javasolta irodalmi  Nobel-díjra a német kormány. Akkor, 2007-ben egy újságíró megkérdezte tőle, vajon miért fontos egy író számára a Svéd Királyi Akadémia kitüntetése. Herta Müller a maga keresetlen őszinteségével azt felelte: ez a díj inkább sok pénzt jelent, mint szakmai elismerést.

Röviddel azután, hogy a svéd fővárosban bejelentették a nagy hírt, egy román újságíró körbejárta a legnagyobb bukaresti könyvesboltokat, hogy a friss Nobel-díjas könyvét megvásárolja.( 2005-ben és 2006-ban három kötete jelent meg román nyelven). Néhány helyen nem is hallottak róla. Másutt azt mondták: már nem árusítják a könyveit, mert akciós áron sem fogytak. Végül az egyik eladó, amikor értesült a Nobel – díjról, a raktárból halászott elő egy Herta Müller regényt. Aztán egy másik boltban kiderült, kevesebb, mint egy óra alatt 10 példányt adtak el a „Este sau nu este Ion” című könyvéből.

(… No igen. Miért pont a jegyzetíró volna kivétel? Talán akad még valamelyik budapesti könyvesboltban, netán antikváriumban egy kósza példány az egyetlen magyar nyelven megjelent Herta Müller könyvből. A címe: A rókák csapdába estek.)

A legboldogabb talán Niczkyfalva polgármestere. Aki egyszerűen, őszintén, szívből megköszönte Hertának, hogy 2009. október nyolcadikán a kicsiny bánsági település felkerült a térképre.