Süveges Gergő: Apa-kép-írás 120. - Kitaszítva

A játszótér külön szubkultúra. A kommunikációnak és az ideiglenes együttélésnek olyan sajátos terepe, hogy csodálkozom, miért nem csapott még le rá egyetlen szociológus sem. A játszótér állam az államban.

Előre szólok: ez alkalommal a gyerekek szemszöge háttérbe szorul. Felnőtt-ügyek következnek, melyek azért szorosan kapcsolódnak a gyerekekhez. Mert hát vajon járnánk-e játszótérre, ha nem lennének gyerekeink? Ugye, hogy nem. Mivel azonban vannak, járunk. És amint belül kerülünk a kerítésen, új világba csöppenünk.
A játszótér a tökéletes társadalom idilli víziója: az ellentétek elsimulnak, az egyetértés megszületik, a párduc együtt legel a gödölyével, és mindenki igyekszik a szebbik arcát mutatni. Ebből a futurisztikus kommunából mindössze egyetlen, különös, gyanús lény marad ki: az apuka.

A játszótéren mindenki tegeződik mindenkivel. Igaz, a szemmel láthatóan nagymamákat nem „szevaszozzák” le a huszonéves anyukák, de szülő szülőnek mindenképpen puszipajtása. Kivéve egy különös, gyanús lényt: az apukát.
A játszótéren mindenki szóba áll mindenkivel. A gyerekek ürügyén receptekről, ruhákról, napirendről, szokásokról folyik az élénk csevegés, amelyből csupán egyetlen különös, gyanús lény marad ki: az apuka.

A játszótéren mindenki segít mindenkinek. Az anyukák boldogan etetik, öltöztetik, ringatják, hintáztatják, vigasztalják, emelik, pörgetik, futtatják, labdáztatják egymás gyerekeit, kivéve annak a különös, gyanús lénynek a gyerekeit: az apukáét.
A játszótéren mindenki érdeklődéssel vizsgálgatja a másik gyermekét, tízóraiját, felszerelését; elismerő vagy kétkedő megjegyzésekkel illeti, favorizálja vagy elveti a tépőzáras avagy a fűzős cipő intézményét; egyszóval tapasztalatot és hiedelmet cserél gátlástalanul. Ebből az össznépi brain stormingból mindössze egyetlen, különös, gyanús lény marad ki: az apuka.
A játszótéren csacsogó anyukák… bocsánat, újrakezdem. Tehát a játszótéren komoly és mély beszélgetésbe merülő édesanyák szabadon sodródnak egymás mellé, ülnek le a homokozó peremére egymás mellé, sétálnak a tér egyik végéből a másikba egymás mellett – de úgy kerülik a néhanap betévedő édesapákat, mint a pestisest.

A kapun belépve emberünk (Apa – vagyis én magam…) barátságos „sziasztok” köszöntéssel indít. Egyes szempárok odavillannak, majd lesütődnek újra, más szempárok a homokra, hintára, saját gyermekekre szegeződnek. Viszonzásképp mindössze egy bizonytalan „jó napot…” sejlik fel valahonnan távolról. Ezzel szemben a következő pillanatban, amikor anyuka érkezik csemetéjével, csak úgy záporoznak a „sziasztokok” a játszótér minden zugából. Pedig frissen érkezett anyukánk épp olyan ismeretlen a többség számára, mint hősünk, Apa, az apuka. Távozáskor, elköszönéskor a helyzet hasonló. Hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lesz, ha az apuka terelgeti hazafelé utódait, s minden anyuka felvidul, ha másik anyuka indul a kijárat felé.

A kettő között azonban hosszú negyed órák telnek el. A gyerekek mozgásának dinamikája többnyire meghatározza a szülők röppályáját is. Ha szeretném a mászókáűn balettozó Marcit viszontlátni, ott kell lennem a közelében.

Ha nem akarom, hogy a csúszda létrájáról lepottyanó Annamari túl sokáig ordítson, ott kell lennem a közelében.

Ha szeretném, hogy Andris csak minden második tobozt falja fel jóízűen, ott kell lennem a közelében.

Jó sorsunk és gyermekeink szeszélye tehát olykor egymás mellé sodor bennünket egy-egy anyukával. Olykor még a tekintetünk is találkozik. S ha ilyenkor elkövetek egy kedvesnek szánt, együttérző mosolyt, amelynek a jelentése nagyjából így foglalható össze: „látom, te is homokot szedegetsz a kislegény foga közül”, az illető anyuka roppant zavarában azt se tudja, hová nézzen, csak abban biztos, hogy mielőbb menekülnie kell a helyzetből. A szemkontaktus nagyon veszélyes.

Korábban azt gondoltam, hogy az ember az óvodás és kisiskolás „a fiúk mind hülyék”, illetve „a lányok mind nyafkák” típusú véleményeket felnövekedvén, lassacskán a háta mögött hagyja. Hitemben azonban csalatkoznom kell. Nem hagyja. A játszótéren a nemi elkülönülés sokkal határozottabb, mint az általános iskola alsó tagozatán. A különbség csak annyi, hogy az alsóban a gyerekek különülnek el, a játszótéren pedig a szülők. Több apuka együttes jelenléte esetén két frakcióra bomlik a felnőttek csapata. A határok világosak – és nehezen átjárhatók.

Pedig… tisztelettel jelentem, nincs bennem hátsó szándék, rosszakarat, sanda gondolat. Nem párkeresőben járok a játszótéren. Nem csinos fiatal anyukákra vadászom. Én is gyereket „legeltetek”, mint mindenki más. És vár otthon a feleségem.

Lehet, hogy azért, mert hímnemű vagyok; lehet, hogy azért, mert buta vagyok; mégis nehéz megértenem, hogy szülőként, mint a többiek; gyerekekkel a hónom alatt, mint a többiek; folyamatos küzdelemben az elemekkel, mint a többiek: vajon miért vagyok mégis kitaszítva.

Egyetlen ötletem van, amely talán ésszerű magyarázatot adhat arra, vajon miért kerülnek messzire a félénk és roppant visszahúzódó anyukák.
Valószínűleg büdös vagyok.