Süveges Gergő: Apa-kép-írás 119. - Borkabúcsúztató

Most már nem tudom tovább halasztani. Próbáltam időt nyerni, próbáltam magammal alkudozni, de a döntés valójában régen megszületett. Megpróbálom elmondani, miért nem írok Borkáról többet.

Nyár eleji emlékek élnek bennem még. „Kedves óvodám, sok víg nap után itt a búcsúnap, indul a csapat.” Ön is ezt énekelte óvodai ballagásán? Én is ezt énekeltem. Három hónapja pedig ott ültem az évzárón, és hallgattam, ahogy Borka lányom énekli. „Nem vár ide már játék, mesevár; tollam, ceruzám kísér ezután.” Ragyogott az arca, én meg arra gondoltam, bárcsak lehetne, amit persze nem lehet: megóvni a csalódásoktól, megkímélni a fájdalmaktól, átsegíteni a kudarcokon. Tényleg nem lehet. És talán nem is kell. A megtapasztalást nem lehet könyvből, szülői elbeszélésből pótolni. Mégis előre fáj, nekem fáj, hogy lesz, ami neki is fájni fog. Homályosan dereng a kötél, amelyre nem tudtam felmászni; a vaktérkép, amelyen nem tudtam bejelölni; a számrendszerek, amelyeket nem tudtam átváltani.

De Borka számára akkor ez még nagyon távoli volt. Még csak az izgatott várakozás volt az övé. Az egy évvel előtte járó barátnő táskájának, tolltartójának, füzeteinek csodálata. Az elhatározás: ő is épp olyan táskát szeretne, mint amilyen Rékának van.
Az „iskolába készülők” külön kasztot alkottak az óvodában: más foglalkozásokon vettek részt, „különóráik” voltak, és a búcsúra készültek. És ez még akkor is nagyszerű volt, ha Borka nemigen tudott mit kezdeni a kettősséggel: iskolába akart menni – és bölcsődés akart lenni. Nagy akart már lenni – és mindent elölről akart kezdeni.

Lehet, hogy valamit megérzett a tanító néni mondatának mélységéből: iskolás még nagymama korodban is lehetsz, de óvodás… soha többé.

Ma pedig, szeptember végén… megvan az iskolatáska, a tolltartó, az üzenőfüzet… Borkából iskolás nagylány lett.
Én pedig vívódom és tépelődöm.

A kéményseprő kormos lesz. Az orvosnak bele kell néznie az emberek torkába. A buszvezetőnek ismernie kell a megállókat. A tévés ember pedig az arcát mutogatja. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Minden munkának a maga velejárója. És minden családtagnak a maga, mandínerből kapott, másodlagos terhe. A kéményseprő gyerekei talán nem szeretik, hogy Apa először mosakszik, aztán köszön. Az orvos gyerekei talán fájlalják, hogy amikor betegek, Apa orvossá változik. A buszvezető gyerekei lehet, mindennél jobban szeretnének egyszer másfelé menni. A tévés ember gyerekeit pedig megbámulják az utcán. Olykor hozzájuk szólnak. Olykor megérintik őket. Vadidegenek.

S míg a kéményseprő, orvos, buszvezető, tévés ember maga vállalta a munkájával járó hercehurcát, a gyerekek mindezt készen kapják. Döntési lehetőségük nincs.

Úgy hiszem, egyszer erről is kell beszélnem. A nyitottságról, a magánszféráról, a „kiteregetésről”. Azt hiszem, az Apa-kép-írások nem a mindenáron való kitárulkozások eszközei. Szeretném azt hinni, hogy életformát mutatnak, gondolkodásmódot közvetítenek, értékrendszert adnak át – miközben talán olykor még mosolyra is késztetnek.

De eközben – ez kétségtelen – a gyerekeket is a nyilvánosság elé állítják. Akiknek egyébként amúgy sincs könnyű dolguk. Mert ugyan vajon miért érdemelte meg Borka, hogy a templomi néni megcsipkedje az arcát, csak mert az Édesapját látta a tévében? Vajon miért kell Marcinak, az örök visszahúzódónak elviselnie, hogy folyamatos, harsány válaszolgatásra próbálja bírni a játszótéri bácsi, csak mert az Édesapját látta a tévében? És ugyan miért kell Annamarinak jó képet vágnia ahhoz, hogy egy ismeretlen a fejét simogatja, csak mert az Édesapját látta a tévében? (Egyébként nem vágott jó képet hozzá.) Szerencsére Andris még nem érti mindezeket. De nincs messze a pillanat, hogy ő is megtapasztalja.
Nem irigylem a gyerekeimet. És amennyire csak lehet, szeretném védeni őket. Ezért húztam határvonalat óvoda és iskola közé. És szeretném, ha ez a határ szent lenne és sérthetetlen.
Mert épp elég Borkának megküzdenie a mindennapi iskolai feladatokkal. Épp elég megszoknia a rendet, a határidőket, a leckét, a számonkérést, a teljesítménykényszert. Épp elég feladat kapcsolatokat teremteni, barátokat találni, közösségbe illeszkedni. Megküzdeni a töménytelen újdonsággal: mindenekelőtt a felismeréssel, hogy – ahogy mondja – ő nem olyan „felfedező-ember”, szóval nagy kár, hogy nincs nagyobb testvére, aki „mindent elmesélne” az iskoláról.

És akkor ezzel párhuzamosan meg kell küzdenie azzal is, hogy az iskola folyosóján észleli a suttogást: „nézd, ő a tévés bácsi…”; „igen, az ő apukája dolgozik a tévében…”

Mindez épp elég. Az már igazán nem hiányzik, hogy „olvastam rólad, mekkorát estél a bicajjal; hogy is volt ez?” kezdetű kérdésekkel bombázzák az egyébként jó szándékú és természetesen kíváncsi iskolatársak. Akiknek jó esetben eszük ágában sincs bántani, megbántani, froclizni vagy gúnyolni Borkát. De akiknek az érdeklődése mégis olyan terhet rakna a nyakába, amelyet nem ő vállalt, nem ő választott, és amelyet egyáltalán nem kellene viselnie – ha én nem tenném oda.

Az óvoda sem egyszerű ebből a szempontból, de az ovis társak legalább még nem tudnak olvasni. És értem én, hogy rengeteg ellenvetést lehet tenni: amit már megírtam, nem lehet meg nem írttá tenni; az eddigi fotók is láthatóak maradnak; aki egyszer megjelent az interneten, soha többé ki nem kopik onnan satöbbi, satöbbi, satöbbi. Igaz. Mind igaz. De legalább az esélyt szeretném megadni Borkának, hogy azt mondhassa: ezek régi dolgok, ovis emlékek, elmúlt történetek.

Mindentől megvédeni nem tudom, biztosan nem is kell. De legalább egy ponton hadd könnyítsek a terhein.

Azzal kezdtem, hogy Borkáról nem írok többet. Persze az is lehet, hogy nem tudok nem írni róla. Hiszen még mindig igaz, hogy így tudom felvenni a harcot a felejtés ellen. De ezeket az írásokat már az ő ítéletére bízom: amikor döntésképessé válik, majd megmondja, mi történjen velük. Ezzel az iskolába induló képpel búcsúzunk hát Borkától mint az Apa-kép-írások egyik főszereplőjétől – és megpróbálunk normális életet teremteni számára.

Marad Marci, Annamari és Andris: derekas csapat ez is. Borkáról most egy darabig csend. És asztalfiók.