Süveges Gergő: Apa-kép-írás 118. - Zsúrzűr 2 - Végső gubancok

Két héttel ezelőtt kiderült, hogy az egy személyben rendezvényszervező, programfelelős, mókamester, nótafa, szakács, cukrász, pincér, tűzmester, idomár, óvónő, romeltakarító, mosogatólány és köztisztasági alkalmazott – azaz: Anya és Apa – legfőbb álma a zsúr. Az előkészületek után következik a...

3. Lebonyolítás

Amikor a meghívottak megérkeznek, többnyire délutáni alvásból felverve, félig még szunyókálva, nyűgösen és duzzogva jönnek. Mint megannyi őszi légy, akinek röpülésre már semmi ereje sincs, legfeljebb döngicsélni hajlandó egy kicsit. Azt is csak valamely felmenőjéhez szorosan hozzábújva.

A helyzetet súlyosbítja, aminek egyébként örülnünk kellene: mindenki igyekszik pontosan érkezni. Ez azt jelenti, hogy minden átmenet nélkül, hirtelen lesznek nagyon sokan, a többség a szüleihez bújik tehát, netán ujját szopja – egyszóval az első negyed óra nem ígér valami fergeteges bulit. Valahogy fel kell pörgetni a hangulatot. (Aminél csak egy valami nehezebb: egy órával később a tombolni kezdő lurkók visszavezetése a normál kerékvágásba.) Kalandra fel tehát.

A szülőre tapadást viszonylag biztosan lehet oldani közös kézművességgel. Marci kománk zsúrján erre kiválóan alkalmasnak látszott a tűzoltóvá válás első lépése: sisakkészítés kartonpapírból, szülői segédlettel, kis kézügyességgel, de nagy képzelőerővel. Elején jelvénnyel.

Kérem, ne tévessze meg Önöket a kép, nem vietnámi rizsszedőkről van szó… mifelénk így néznek ki a tűzoltósisakok, jó? És ez itt most nem a kritikai észrevételek ideje. A sisakokról tehát szót se többet!
Ha már mindenki tűzoltóvá alakult, még a lányok is, következhet a riasztás. A riasztottak a kert végéből indulnak, s a feladat valójában klasszikus elindulás-megállás játék.

Ha a csöngő megszólal, indulás, ha elhallgat, torpanás. És aki közülük előbbre, tovább, hamarabb, az örülhet.

Ezután jön a még fifikásabb feladat. Mert az odáig rendben van, hogy a tűzoltók riasztást kapnak. De azt is csak meg kellene tudni, hová kell menniük. Nos, ez a mozzanat igényelte a legtöbb előkészületet. Anya gondosan sematikus térképet készített a kertről, arra pedig kinek-kinek rárajzoltuk a rejtekhelyet, ahol a tűzfészket meg kell keresnie. Mindenkinek máshol, persze. A tűzfészkeket (egy-egy teamécsest) Apa előzőleg gondosan elhelyezte a térképekre bejelölt pontokon, és nem felejtett el közülük egyet sem. A sisakosok tehát útnak indulnak, szétrajzanak a szélrózsa minden irányába, bejárják a kert minden szegletét, és szerzeményükkel a kezükben, büszkén térnek meg a laktanyába (amely normál napokon teraszként funkcionál).

Következik ezután a tűzoltók alapvető feladata: tűzoltás. Tettünk néhány kísérletet arra, hogy a terasz szélén meggyújtsuk a mécseseket, de hamar rá kellett döbbennünk, hogy az a szellőcske, amelyet normál ember meg sem érez, orkánként teszi semmivé először a gyufa, de legkésőbb a mécses lángját… Mindenesetre néhány esetben sikerült elhitetnünk a fecskendővel (azaz: viráglocsoló kézi szerszámmal) felfegyverkezett tűzoltókkal, hogy a lángnyelveket az ő vízsugaruk sercintette el, nem pedig a szélvihar. Ez éppen elég volt a melldagasztó büszkeséghez.

Az elégedettség általános volt.
Egy igazi tűzoltónak azonban az összecsomagolásra, elpakolásra is kell gondolnia. Példának okáért fel kell tekerniük a tömlőket. Esetünkben a csöveket egy-egy háromméteres madzag helyettesítette, végén csengettyűvel, hogy tudni lehessen, hol jár a vége. A csévélődobot pedig egy-egy vécépapír-guriga alakította élethűen.

Mire a madzagok a dobra tekeredtek, kezdett egészen felfokozottá válni a hangulat, el kellett tehát gondolkodnunk azon, hogyan fékezzünk kicsit. Ez volt az a pillanat, amikor előhozakodtunk a táplálékkal. A virslis falatkák néhány percre megtorpantották a kezdődő őrültek házát, a torta ígérete pedig mindenkit kezes báránnyá változtatott.
S a torta be is következett – öt marcipánfigurával, melyet a jószívű ünnepelt később szétosztott a megjelentek között.

Mire mindezzel végeztünk, nagyjából véget is ért a zsúridő. A legkitartóbbak maradtak még egy kicsit, a legfáradtabbak pedig lepihentek egy kicsit...

4. Berekesztés

Végül a vendégek szépen lassan elszállingóztak. Ha azonban a kedves Olvasó azt hinné, hogy a szülők számára ez már a fellélegzést jelenti, akkor némiképp téved. Tizenkét ovis fiút ugyanis könnyebb kordában tartani, mint négy saját, ám hullafáradt gyermeket ágyba terelni.

A fáradtság nagy és ambivalens úr. Egyrészt a legalapvetőbb mozdulatok elvégzésére teszi képtelenné a gyermeket, mint például a fogmosás és a vetkőzés. Ezzel párhuzamosan azonban a legnagyobb erőkifejtésre is képessé teszi őket, mint például a torkuk szakadtából ordítás, a toporzékolás, valamint az arcvörösítés. Furcsa katalizátor a fáradtság.

A szülők mindezt kénytelenek derűs arccal viselni (végtére is születésnapi ünnepségsorozat van ma, vagy mifene), miközben tudják, hogy vár még rájuk néhány csip-csup apróság az éjszakában. Romok eltakarítása, maradékok felszámolása, lakás és környékének újracivilizálása, takarítás, mosogatás, visszarendezés.
Egyszóval mire a konyha is megtisztul, a nappali is helyreáll, és mi is ágyba jutunk, egymásra nézünk, és megfogadjuk, hogy...

5. Megfogadjuk?

Mit is akarunk megfogadni? Hiába is fogadnánk meg bármit. Mert négy gyerek, az minimum évi négy zsúrt jelent. Mondjuk általános iskolás koruk végéig… azaz óvodával együtt fejenként tíz-tizenegy alkalmat. Összesen talán negyvennégyet. Ebből túl vagyunk legfeljebb négyen. Van még hátra negyven. Esetleg kicsit több.
Hát van értelme fogadalmakon gondolkodni, amikor beláthatatlan, felfoghatatlan és szívdobogtató távlatok nyílnak meg előttünk?
Van értelme fogadalmakon gondolkodni, amikor még negyven túlélés a tét?

Azt hiszem, a testvérek, a vendégek, és leginkább az ünnepeltek csillogó szemét látva...

... semmi... semmi értelme lázadozni. Zsúrnak lennie kell.