L. Dézsi Zoltán: Sztrádabuli

„...ezeknek a pasiknak -hogy is legyek szalonképes- nem igazán világbajnoki a férfiasságuk, és emiatt élik meg sikernek az összes előzést.”

Döcögök hazafelé az autópályán, vége a nyaralásnak. A fejemben még érzem a búcsúestet (sajog a sörtől), az agyam nehezen kezd újra a vezetésre koncentrálni, állandóan csak arra utasítaná a szemem, hogy bikinis csajokat nézegessen. Csakhogy itt a sztrádán egy darab sincs ebből a típusból. Van viszont egy kis fehér autó, a hajdani Topolínók büszke (?) utóda. Repeszt vagy százzal, én viszont nyomom neki (hogy pontosan mennyivel azt csak az ügyvédem jelenlétében árulom el). Meg kell hát előznöm. Belenézek a tükörbe, látom hogy jó messze van tőlem a mögöttem jövő. Index ki, belsős sávba be, manőver indul. Pár másodperccel később újra a tükörbe pillantok, és megdöbbenve látom, hogy a kocsi, amiből az imént még csak annyit láttam, hogy fekete már a sarkamban van. Újabb másodperc múlva már a BMW emblémát is felismerem rajta.

Sokáig nem örülhetek annak, hogy egy ilyen remek kocsi követ, mert a pilótája (vélhetően Robert Kubicának, és Al Caponénak képzeli magát egyszerre- felrázva, nem keverve) már idiótaként mutogat, és villog, hogy menjek már a francba előle. És nem kopasz, nem napszemüveges, még csak nem is a „papakedvence” kis majom, hanem egy ötven körüli úriember.

Persze nem megyek le előle. Nem is tudnék, mellettem a kis olasz csoda. Majd, ha megelőztem. Míg ő az öklét rázza, előzök, és tűnődöm. Én jöttem olyan 140-el. (Nem akartam lebuktatni magam, de muszáj volt.) Ő meg úgy közeledett hozzám, mintha állnék. Az minimum 220, ami már Talmácsitól se semmi. És mondom: nem holmi napszemcsis maffiózónak tűnik, akitől úgy beijedünk, mint rossz fiúk Stohl Bucitól a Tűzvonalban. Nem-nem. Ő egy átlagosnak látszó férfiú. Abból a típusból, amelyik előre engedi a hölgyeket az ajtóban, órákig legózik a gyermekeivel, esténként megnézi a híradót, és négyévente mindig elmegy szavazni.

A kérdés csak az, hogy egy ilyen normális pacák, mitől lett dühöngő idióta, amint a volán mögé ült. Igaz lehet, amit egy operatőr kollégám mondott a hasonló ámokfutókról? (Azt ecsetelgette, hogy ezeknek a pasiknak -hogy is legyek szalonképes- nem igazán világbajnoki a férfiasságuk, és emiatt élik meg sikernek az összes előzést.) Egyébként meg miért nem jut eszébe, hogy nem kellene 200-al száguldania, mert nem csupán magát nyírhatja ki (szíve joga), hanem másokat is. Például engem, meg a feleségem. Amikor 140-es tempónál (mert le kellett lassítania) fél méteres követési távolságot tartva az öklét rázva, és ordibálva vezet, nem jut eszébe, hogy elég lenne nekem csak egy pillanatra megrettennem valamitől, és rátaposnom fékre... akkor ő nekem rohanna, a két autó azonnal cikázni kezdene a korlátok között, vagy akár át is repülhetne a túloldalra? Meghalhatnánk jó páran, csak azért mert Mr. BMW ordibálni akar, lassítás helyett.

Az is érdekes, hogy miért én vagyok szerinte a barom. Mert ha mondjuk százzal előznék a belső sávban, akkor azt mondanám: oké. Feltartom a forgalmat. De 140-nél azt hiszem ez az érv már nem ér. Közben megelőzöm a Topolínót, és kihúzódom a külső sávba. Az ember elreppen mellettem, és közben folyamatosan nyomja a sódert. Bár nem hallom, de arra tippelek, hogy a családomnak üzen. Ezt már én sem bírom némán. Tudom, hogy a nejem letol majd, de mégis... Ünnepélyesen felemelem az öklömet, és kinyújtom a középső ujjam. Közben szélesen vigyorgok, tudván, hogy ez jobban idegesíti, mintha torz fejjel ordibálnék én is. Nem épp keresztényi cselekedet, én tudom, de gyermekkoromban azt tanultam, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten volt.

Ekkor nagyjából 100 kilométerre voltunk Pesttől. Az asszony úgysem nagyon szólt hozzám az eset során tanúsított bunkóságom miatt, így volt időm számolgatni az országúti barmokat. Jelentem az ámokfutó, villogók között egyetlen Trabantos sem volt. Volt viszont merdzsó két fiatalemberrel, akik azután kis híján a szemem láttára lettek az örökkévalóságon túl gyógyulók. Mentek, mint az állatok (szerintem azok is voltak), majd váratlanul megjelent előttük egy kamion, amelyik úgy érezte, hogy bevághat a belső sávba. Gyermekkorom egyik kedvenc szavát idecitálva, jött a satufék, a Merdzsó elkezdett szitálni, (ha lehetne, most azt írnám, hogy ide-oda rángatta a s..-gét). Majd valahogy belassult annyira, hogy ne üsse ki a teherkocsi hátsó futóművét. Gondolom az utasok élvezhették a partit, mert nem álltak le reszketni. Amint a kamion visszatért a külsőbe, már nyomták is megint emberesen a gázpedált. A nejem még meg is jegyezte (illik meghallgatnom, hiszen egy évtizeden át görnyedt a baleseti sebészeti műtőasztalok fölött), hogy nem az ilyenek halnak ám meg, hanem azok, akiknek nekimennek. Mondjuk ebben az esetben azért inkább fogadtam volna a teherkocsi pilótájának a megmaradására....

Azután jött még egy hülye, egy Mondeoval, és a végén még egy BMW-s. Ja, traffipaxot sehol sem láttam. Pedig komolyan mondom, örültem volna. Még akkor is, ha az én kilónegyvenem is belekerült volna vagy harminc rongyba.