Süveges Gergő: Apa-kép-írás 116. - Neki sokkal jobb!

Nincs igazság ezen a földön. A szomszéd gyerekek hintája. Az óvodástárs könyve. A testvér sütije. A barát falova. Mind egy-egy kövér, szemet kiverő bizonyíték, amely alátámasztja az ősi tapasztalatot: „Neki sokkal jobb!”

Mindannyian gyerekek vagyunk. A vak is látja, hogy a szomszéd szörfösnek sokkal jobban fúj a szél. Nyilvánvaló, hogy az előttem álló nagyobb fagyit kapott. Természetesen megint enyém lett a gyűrött újság. A felnőttkori zsörtölődések gyerekkorban alapozódnak meg. A kóros és féloldalas igazságérzékenység egészen kicsi korban kifejlődik. Ugyanis mindig, minden körülmények között, bármilyen helyzetben elmondható: „Neki sokkal jobb!” Következésképp nekem meg rosszabb. Hiába, nincs igazság ezen a földön.

A gyermekek igazságérzetét alapvetően az birizgálja, hogy nem egyforma korúak. Ez egész egyszerűen felháborító. Mi az, hogy Borka már iskolába mehet, amikor én is akarok menni? – teszi fel a kérdést kimondatlanul is Marci. Mi az, hogy Marci jár óvodába, amikor én is mindent tudok már, amire ott szükség van? – kérdezi ugyanígy, némán Annamari. Hogy lehet, hogy pont én nem csócsálhatom meg ezt a könyvet, amikor engem is épp annyira érdekel, mint a többieket? – méltatlankodik gurgulázva Andris.

És különben is: jogom van két banánt enni, hiszen te hamarabb születtél, következésképp már sokkal többet ettél életedben. Disznóság, hogy nincs igazság ezen a földön.
Nézzünk egy példát. Borka lassan iskolába megy, igazán ügyes nagylány, aki már egyedül, szülő hozzáadása nélkül is tud fürdeni. Ez bizony hallatlanul nagylányos dolog, amivel ő is tisztában van, meg az irigy többiek is. Mégis… csak kiderül, hogy az igazság mindig a másik oldalon áll… Lássuk a logikát.
A többiek szemszögéből nézve igazságtalan és mélyen felháborító, hogy ez a kiváltság csak Borkának adatik meg, hiszen már Marci is ötéves, Annamari pedig mindig azt akarja csinálni, amit a nagyobbak. Következésképp kórusban követelik az önálló fürdés jogát (ne legyenek kétségeink: ez a lehetőség kétcentis vizet jelentene a fürdőszoba padlóján); a határozott szülői „nem!” után pedig menetrendszerűen felcsattan a maszatos kiskórus: „De ez így nem igazság! Borkának sokkal jobb!”

S vajon miképp fest mindez a nagy és okos, valamint büszke és iskolába készülő Borka szemszögéből? Roppant egyszerűen és lehangolóan. Vegyem tudomásul, hogy ez így nem is jó és nem igazság, mert a többieknek sokkal jobb, hiszen őket én mosom meg. Ő pedig már fáradt és alig áll a lábán, és most még fürödnie is egyedül kell. Ez nem igazság! – mondja mély átéléssel, én pedig elkövetem azt a hibát, hogy vitába bocsátkozom vele. De Borka – mondom neki lassan, tagoltan, mint egy gyengeelméjűnek –, az iskolába készülő nagylány önálló fürdése nem büntetés, hanem büszkeség! Borka rövid gondolkodás után kész van a válasszal: akkor ő most azonnal bölcsődés szeretne lenni, hogy élete hátralévő részében ismét óvodás lehessen.

Így tegyen az ember jót azokkal, akiket szeret…
De mondok másik példát. Borka – mivel iskolába készül – megkapta azt a kiváltságot, hogy nem kell minden délután aludnia. Minden héten pénteken „kivételes napja” van, azaz ébren maradhat, és vagy kap nagylányos, iskolás feladatokat, vagy Anyával elmennek könyvtárba, vagy Apával a városba, vagy történik akármi; mindegy, mi, a lényeg az, hogy más, mint máskor; más, mint a többiekkel; és kizárólag Borkával. Ugye nem kell ecsetelnem, hogy ez a rendszer mindenki más szerint mélyen igazságtalan…
Igen ám. Csakhogy a múltkoriban úgy esett, hogy Annamarival kettesben indultam el a boltba. Nem tudom szavakba foglalni azt az elemi erejű, vulkánszerű felháborodás-folyamot, amely Borkából kitört. Még hogy ő valamiből kimarad! Még hogy ő nem mehet! Még hogy csak Annamarival! Ez így nem igazságos! Annamarinak sokkal jobb!

De Borka… – próbáltam a lelkére beszélni – veled minden héten csinálunk valami programot… Annamarival pedig ki tudja, mióta, először...

Ez így akkor sem igazságos, és ő úgyis jön velünk, és legközelebb… és máskor… és különben is… és amúgy pedig…
Amúgy pedig nincs igazság ezen a földön.
Egyetlen nagy igazság van csupán: minden igazságtalan. Nincs szabadság, nincs egyenlőség, csak igazságtalan testvériség. Nesze neked, Robespierre.