Süveges Gergő: Apa-kép-írás 115. - A fogyókúra átkai

Koplalni… diétázni… méregteleníteni… léböjtölni… hátborzongató szavak. De azért ismerősek… Vajon melyik felnőtt ne érezte volna még úgy – gondolom, hölgyek gyakrabban, bár valójába szükségük nekik van rá ritkábban –, hogy szeretne úton-útfélen elhagyni néhány ezer grammot? Sajnos ez a vágy gyermekes háztartásban szinte tökéletesen kielégíthetetlen. Miért? Több oka is van annak…

Bár mindannyian, kivétel nélkül és pontosan tudjuk, hogy a kilók leadásának titka nem más, mint „kevés evés, sok mozgás”, időnként mégis elhisszük, hogy másképp is lehet. Ki ne hallott volna már a legkülönfélébb praktikákról: délelőtt csak gyümölcs, délután már semmi, négynaponta ásványvíz, kizárólag káposztaleves, húst krumplival soha, kenyér nélkül biztos a siker; gyümölcslé és gyümölcstea… valamint ezek tetszőleges kombinációja. A lényeg mindenütt ugyanaz: vagy mást, vagy máskor, vagy másképp, vagy mással kellene enni, mint ahogyan azt megszoktuk.

Na már most, ha egy ilyen újhullám betör a háztartásba, az fenekestül felforgatja a mindennapokat. Először is a háziasszonynak (Anya) onnantól kezdve naponta háromféle ebédet kell előállítania, hiszen főz először is a három nagyobbnak; aztán valami zöldséges-húsos pépet a tízhónapos Andrisnak…

… valamint egy harmadikfélét az önfegyelmet közösen gyakorló szülőpárosnak. De ez még hagyján – legyint a kívülről figyelő háziember (Apa). (Könnyen legyinthet, nem neki kell főznie.) A döntő bonyodalmat mégiscsak az okozza, hogy alapjaiban rendülnek meg a jól kialakított szokások és szabályok.

A különbözőség átka

A gyerekek személyes sértésnek veszik, ha a másik tányérján más van, mint az övékén. És nemigen viselik el. A kettős mércét (ld. legutóbb) nem bírják. Az igazságérzetük pedig igen fejlett (ld. valamikor egyszer később). Ismerik a viccet: mindegy, milyen fagyit kapnak a gyerekek, lényeg, hogy egyforma színű legyen…
Márpedig az újhullám rengeteg újdonságot hord magával.
Mindenekelőtt például reggelire a szülők nem kenyereznek sajttal, hanem zabkorpáznak almával. A tejjel megfőtt almás, fahéjas pépnek pedig fenséges illata van… Csoda-e, ha ezután minden csemete fintorogva tolja félre paradicsomait és sonkás kenyereit, és még a beszélni alig tudó Annamari is fennhangon kezdi követelni: „aama kéje én ics, jó?”

Persze ez még a kisebb baj. Hadd kóstolják meg, miért ne. Igaz, a szülők számára nagy kísértést jelent a gondolat, hogy az így kiosztott jutalomfalatok lerombolják a jól felépített kalóriamennyiségeket, vagyis a kieső energiát más úton – például csokis keksszel – csak pótolni kell…

A nehezebb mutatvány az, amikor reggelire majdnem ugyanazt esszük, mint ők. A szabály úgy szól, hogy a rávalót a kenyérrel együtt esszük. Lehet, hogy ez drákói szigor, de én inkább úgy nevezném, hogy a kulturált étkezés alapja… Tehát igyekszünk megmagyarázni, hogy a kenyérről nem pecázzuk le a sajtot (ők azért lepecázzák), ujjunkkal nem kapargatjuk le a lekvárt (ők azért megpróbálják), és nem eszünk önmagában sonkát (pedig úgy tényleg sokkal finomabb).

S lám, ezek után vajon mit látnak a tányérjuk mellől felpillantó csemeték? A véres verejtékkel kialakított normák lábbal tiprását, a szent szabályok tudatos és szándékos megszegését, minden elképzelhető tiltás semmibevételét. A felnőttek (a FELNŐTTEK!) ugyanis kilószám (na jó, ez azért túlzás…) tömik magukba a sajtot (zsírszegényt!) , a sonkát (zsírszegényt…), a paradicsomot (khm…) – kenyeret viszont nem esznek hozzá egy morzsát sem!!!
A gyermeki reakció szemtelen – de érthető…

Csoda-e, ha ezek után némi derültséget és értetlenséget vált ki Annamariból, amikor öles sajtdarabbal a kezemben felszólítom, hogy egyen szépen, és a sajttal együtt harapja a kenyeret is?
Vagyis a helyzet két utat kínál: kenyerezik a fogyni vágyó szülő – és nem fogy; vagy az egész család kenyér nélkül eszi a sovány sajtot – és sutba vágjuk a szülői elveket. Egyik jobb, mint a másik. Szép kilátás, nagyszerű távlat, garantált eredmény…

Persze tulajdonképpen fölösleges is mindezeken rágódni (bár még mindig inkább ezen, mint az éhgyomorra tálalt kelbimbón…), hiszen legkésőbb ebédnél úgyis megtörik minden elhatározás.

A maradékok átka

Van ugyanis egy másik kőbe vésett étkezési szabály is: ételt nem hagyunk ott, pláne nem dobunk ki. A többes szám ez esetben kizárólag a szülőkre vonatkozik, mert a gyerekek azért olykor mégis igen. A szülőnek pedig demonstrálnia kell, hogy komolyan gondolja, amit mond.

Így aztán hiába a diétás koszt, hiába a gyenge saláta, hiába a híg köményleves: ha kénytelenek vagyunk felszámolni a tányérokon hagyott fél adag rakott palacsintát és székelykáposztát…
Arról nem is beszélve, amikor például vacsoránál telítődik valakinek a bendője. És meghagyja a lekváros kenyér végét. És könyörgőre fogja a dolgot. Lehet egy ilyen kérésnek ellenállni?

Akkor sajnos azt is meg kell enni. De kinek van kedve némi száraz kenyérvéghez… csak meg kell kenni egy kis pluszlekvárral, hogy ehető legyen…
Egy szónak is száz a vége: nyugodtan felírhatjuk az ajtófélfára: „holnaptól diéta”. Mert a ma… hát, sajnos a mának már úgyis lőttek. De sebaj, legfeljebb… legfeljebb holnap kezdjük. Igen: holnaptól minden másképp lesz. Holnap már a holnapután is másképp lesz…