Süveges Gergő: Apa-kép-írás 114. – Kettős mérce

Merthogy az úgy van, hogy a gyerekeket igyekszünk minden egyéb mellett önuralomra is nevelni, és nem elkényeztetni. Nehogy véletlenül olyanok legyenek, mint mi vagyunk.

Midőn ezt írom, hétvége van, és ebéd utáni csendes pihenőjét tölti a ház. Mindenki – szülők, gyerekek egyformán – megkapta az ebéd utáni finomságát (kicsi csokis nápolyi), fogat mosott és aludni ment. Még Anya is. Én vagyok az egyetlen, aki bár szintén elnyeltem a nápolyit, mégsem mostam fogat, és a legkevésbé sem mentem aludni.

Midőn ezt írom, kekszet majszolgatok. Egy kis pótlás ebéd után… mert megérdemlem… elvégre keményen dolgozom… Közben a billentyűk közé bepotyog a morzsa, az ujjam végét időnként lenyalom… ugye borzasztó? Ha a gyerekem ilyet csinálna, velem gyűlne meg a baja. Még szerencse, hogy nekem legfeljebb a lelkiismeretemmel gyűlik meg a bajom, no meg az Olvasó rosszalló fejcsóválásával. Akinek erre minden oka meg is van. Rosszalja csak, csóválja csak… mert ezt is megérdemlem.

Egy valamit tudok felhozni mentségemre: mindent elkövetek, hogy legalább a gyerekeink jól neveltek legyenek. Ha már én így elfajzottam… Nálunk ugyanis vannak szabályok. És azokat igyekszünk betarta… t… ni… igen: betartatni… velük. Ha például fagyizni megyünk, minden gyerek egy gombócot kap. A szülők persze kérhetnek akár hármat is… no, de ezt már Janikovszky Éva is megírta: az enyém lesz a legnagyobb fagylalt, mert én vagyok az apukájuk. Igazság szerint Annamari számára még az egy gombóc is komoly kihívás…

Viselkedésben, másokkal való találkozásban és az evés ügyében is próbáljuk önfegyelemre nevelni a lurkókat. Hétköznapokon nem általános gyakorlat, de hétvégén azért szokás, hogy aki szépen megette az ebédjét, az kap utána valami finomságot. Van úgy, hogy Anya süt valami süteményt. Ebbe lelkesen besegítenek a gyerekek is, ám a süti – csodák csodája – általában ennek ellenére elkészül.

Aztán van úgy is, hogy Anya nem süt; ebben az esetben az édességipar valamely termékéhez fordulunk bizalommal. „Hurrá, Mese keksz!” – rikkantanak ekkor az aprónépek, akik osztás után vércsemód kezdik figyelni, hogy az ő kekszükön milyen minta található (virág, kakas, oroszlán és trombitás bácsi a négy lehetőség). Majd az élelmesebbje úgy tesz, mintha az övé lenne a „legjobb” kép, mire persze az összes többi is olyat szeretne, az élelmesebb pedig csak erre vár, hogy nagyvonalúan felajánlhassa a cserét. Hiszen neki titkon a másik kezében lévő kekszre fáj a foga… Ugye nem kell mondanom, hogy a kekszeknek – mintától függetlenül – a formájuk, a méretük és az ízük is tökéletesen egyforma…

No tehát, midőn a keksz ideje lejár, mindenki nyugovóra tér. A szülők végre szusszannak egy cseppet, eltakarítják a romokat a konyhából (asztaltörlés, morzsagyűjtés, padlósöprés, felmosás, edénypakolás, mosogatás), majd várakozón egymásra néznek. A csöndet többnyire Apa – ki e pillanatban inkább Férj minőségében teszi hasznossá magát – töri meg, és azt kérdezi: „Akkor mit eszünk?”

Erre a kérdésre a négygyerekes ebéd végére kissé megfáradt Feleség arca új színt kap, homloka felderül; elméjében – és a Ház Legnagyszerűbb Szekrényében – kutatni kezd. Miért is szépíteném a dolgot: mindig előkerül még valami harapnivaló. Melyet a Szülők a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül megeszegetnek. Van, hogy a konyhaasztalnál, együtt üldögélve, s van, hogy a kanapén, külön-külön olvasásba, munkába merülve. Ha Feleség ledől pihenni, Férj képes egyedül is folytatni. Pontosan úgy, mint ebben a pillanatban, midőn ezt írom.

Néha hatalmába kerít az érzés, hogy nagyjából olyanok vagyunk, mint a korrupt táborvezetők, akik a nyárra rájuk bízott kisdiákok rovására tömik a hasukat, míg a gyerekek meg vannak győződve arról, hogy minden értük történik… de ezeket a kósza hangokat elhessegetem magamtól. Végtére is: ők is megkapták a maguk finomságát. Akkor én is megkaphatom nem? Különben is: én vagyok az apukájuk!

Máskor másféle érzés kerít hatalmába: hogyha én itt nyakra-főre nassolok, akkor vajon nem kell-e télen új nadrágot vennem, vajon nem fog-e a tavaly hordott kicsinek bizonyulni… Ez viszont – rázom fel magam a kábulatból – határozottan női gondolat, amely nem méltó hozzám.

Az efféle női gondolatok azonban már átvezetnek egy egészen más témához: a felnőttek fogyókúrájához. Illetve annak ecseteléséhez, hogy egy gyermekes háztartásban miért tökéletesen lehetetlen bármiféle diéta. A következő alkalommal ez is kiderül.