Süveges Gergő: Apa-kép-írás 113. – Homok a házban

Ha itt a nyár, ugye, komám, a szél a víznek szalutál… például. Ez még nem is lenne baj. Csakhogy nem éri be ennyivel. Még ha csak szalutálna! Tesz azonban mást is. Például viszi, kavarja, fújja a homokot.

Persze nem vinné, kavarná, fújná, ha valaki (azaz: valakik) nem teremtenék meg ehhez a feltételeket. De a valakik megteremtik. Mi az, hogy! Ahogy kissé melegebbre fordul az idő, fejjel előre belevetik magukat az első útjukba eső homokozóba, és ott önfeledt lubickolásba kezdenek. Dagobert bácsi meg az ő arannyal teli medencéje ehhez képest könnyű lábvíz, nyári szellővel.
Kár szépíteni: a homokozóban a gyerekek dagonyázó malacokká változnak.

Persze nem mindegy, hogy döntően száraz homokkal van dolgunk vagy vizessel. Nem mindegy – kezdetben. Bár az is igaz, hogy a kezdet csak néhány percig tart. A csemeték ugyanis a száraz homokból rövid idő alatt vizeset csinálnak, mert addig rágják szüleik amúgy is cakkos fülét („De Apa, csak egy kicsi vizet hadd vigyünk a kútról…”), míg azok megtörten bólintanak („Rendben, de kérlek, ne feküdjetek bele…”).

Kell-e ezek után mondani, hogy bár kicsi vizet visznek, de azt sokszor egymás után – és az első adandó alkalommal belefekszenek.

Éljenek a hosszú távú megállapodások.
A finom, pergő szemcsék pedig – akár szárazak, akár nedvesek – rátapadnak a lábszárukra, karjukra, könyökükre, nyakukra, arcukra. És még azon is túl. Beleeszik magukat a gyerekek ruhájába, fülébe, szemhéjuk alá, térdhajlatukba, lábujjaik közé. És még azon is túl. Ellepik a hajukat, körmüket, és még a szájukba is jut belőle egy kevés.

A homokozóban ugyanis alagutat kell ásni, majd beomlasztani; lábfejet kell betemetni, majd kiszabadítani; várat kell építeni, majd lerombolni; markolóval, teherautóval kell szállítani, majd kiborítani…

… selymes homokot („selymit”) kell szitálni, majd a szélbe szórni…

… homokformát kell alkotni, majd kétségbeesni, ha szétesett; és legfőképpen tavakat, folyókat, csatornákat, vizesárkokat, víztározókat, mocsarakat, lápokat és dagonyázó helyeket kell létesíteni és kipróbálni. És kipróbálni, és kipróbálni, és kipróbálni…
Mindez persze önmagában még nem lenne akkora baj. Csakhogy ezek a gyerekek előbb-utóbb mégiscsak elhagyják a homokozót – és hazajönnek. No, ekkor kezdődik az agybaj.

A homok ugyanis kiirthatatlan, felsöpörhetetlen, megszüntethetetlen és kívültarthatatlan. Nincs az a zsilipelő rendszer, amely tökéletes biztonságot nyújtana ellene. Ebből következően pedig meg kell békélnünk az elfogadhatatlannal: áprilistól októberig az egész lakás recseg-ropog a talpunk alatt.

És mindegy, hová valósi a homok, a recsegés teljesen egyforma. Legyen az hazai homok vagy hozott, egyként csikorog. Pedig az ember azt gondolná, hogy a hozott homok – amely alapvetően játszótérről, de óvodaidőben leginkább az óvodából származik – csak lepereg a csemetéről út közben (villamoson vagy autóban), így a lakásba kevesebb kerül.

Csakhogy ez óriási tévedés. A homok ugyanis olyan, mint a szeretet. Attól, hogy megosztjuk másokkal, nem fogyatkozik. Sőt. A hozott homok beteríti az autó ülését és padlóját, de ettől még pontosan ugyanannyi marad a lakás számára is. Omnia vincit amor.
A hazai homok forrása a kerti homokozó. Ez a kertnek a háztól legmesszebb eső pontján kapott helyet, mert építésekor naiv módon azt gondoltuk: mire a gyerekek végiglépegetnek a füvön és beérnek a házba, a nagyja majd lepereg.

Ezennel jelentem: ha ez a lepergetett állapot, akkor minden bizonnyal homokszoborként indult a csemete, mert még mindig annyi maradt rajta, amivel akár újabb homokozót is nyithatnánk az előszobában.

Mit lehet tehát tenni a gyerekekkel homokozás után, hogy civilizált környezetbe léphessenek? Miután megpróbáljuk leporolni az érkezőket (reménytelen), Apa egyenként felkapja a csapattagokat és a lehető legnagyobb sebességgel szaladva, ruhástul, mindenestül beállítja őket a kádba. Ezen ők persze kuncognak, én viszont úgy érzem magam, mint egy serpa, aki aznap a tizedik ötvenliteres víztartályt vitte fel a menedékházba. Ráadásul – hiába a rakétasebesség – repülés közben is leválnak homokfokozatok az építőmesterekről, így javítják a homok–levegő arányt a lakásban – a homok javára. Nem tudok olyan gyors lenni, hogy ne a homok győzzön.

A kádban aztán vetkőzés (a nagyokról minden ruha, Annamariról ruha és pelenka) és ruharázás következik. Ennek végén pedig – ha a gyerekek még beférnek a kádba a homok mellé – zuhanyozás. Netán – Andris esetében – pancsolás.

Lefolyócsöveink – akár az öregedő vénák – egyre szűkülnek. Meszesedésről szó sincs, homokosodnak. Remélem, télen majd kipihenik a fáradalmakat.

Ez tehát a nyári homokozás normál menetrendje. Igen ám, csakhogy vannak előre nem tervezhető helyzetek is. Ilyen például, amikor Marci kománk megáll a küszöbön és lesütött szemmel azt mondja: „Pisilni kell…”

Az előzőek ismeretében tán nem meglepő, hogy ez szinte megoldhatatlan feladat. A belépéshez ugyanis teljes homoktalanítás szükséges. S tekintve, hogy Marci az utolsó utáni pillanatban jelenti be szándékát, erre már sem idő, sem záróizom nincs. A választás tehát leginkább akként merül fel, mit szeretnénk inkább: bokáig homokos előszobát és vécét, avagy bokáig pisis és tetőtől talpig homokos Marcit – igaz, az előszoba zsilipjén még kívül. Különféle okokból kifolyólag többnyire az előbbit választjuk.

S amikor már minden gyermek tiszta és száraz, következik a romeltakarítás. A kirázott ruhákat visszavisszük az előszobába nagy óvatosan, mert a homok ördöge nem alszik. Holnap is van nap, holnap is nyit a homokozó.

S amikor mindennel végezve fellélegeznénk, akkor kerül elő a bújócska kaján győztese. Annamari levett pelenkája eddig a kád szélén pihent, várva a kukával való találkozást. Végső mozdulatként felkapjuk, hogy nagy ívben kihajítsuk… és ekkor ömlik ki belőle a ráncokban megbújó, utolsó fél marék homok. Váratlanul és szanaszét.

Igen: a homok kiirthatatlan, megszüntethetetlen és kívültarthatatlan.
Éljen az önfeledt nyári mulatozás!