Süveges Gergő: Apa-kép-írás 112. – Zsebkendőbe köhögj, tüsszents

A gyerekek mindenáron felnőttnek akarnak látszani (a felnőttek meg idősödvén egyre fiatalabbnak, de ez egy másik történet). Ez a világ rendje. S hogy ezt elérjék, igyekeznek felnőttes rekvizítumokkal felruházni magukat.

Ki ne látott volna már édesapja kalapjában pompázó négyéves kisfickót? Avagy édesanyja ruhájába bújó hatéves lánykát? Csónakméretű papucsban bukdácsoló totyogóst?

Persze a felnőttnek látszó gyerekek ennél tovább is mennek, ha azt gondolják, hogy lehetnek akár még komolyabbak és még nagyszerűbbek.
Annamari például meg van győződve róla, hogy a téli úszószemüveg-viselés nagymértékben emeli az ázsióját…

… Borka pedig korábban határozottan úgy hitte, hogy a műanyag lavór képezte fejfedő az egyik legelegánsabb dolog a világon.

Később fonott kosárra váltott.

Egy szónak is száz a vége: a legkisebb ugrifülesek lecsapnak mindenre, amit felnőttesnek gondolnak. Nemcsak ruhákra, hanem telefonnak látszó tárgyra, tollra, sétapálcára, és természetesen zsebkendőre is.

1. Zsebkendőbe
Ó, a zsebkendő! Az valami csuda felnőttes dolog! Először is – mint a neve mutatja – szükség van hozzá egy zsebre. Márpedig a zseb puszta megléte is roppant elegáns, hiszen bele lehet dugni mindenfélét – golyót, csatot, olajbogyót –, másrészt hanyag eleganciával el lehet benne süllyeszteni mindkét kezünket. A felnőttek is így szokták, nemdebár?
Szóval, akinek zsebe van, az már nagyon nagyfiús/nagylányos. Ez nemtől teljesen független. Attól a pillanattól kezdve, hogy Borka felfedezte egyik-másik ruháján a zsebet, ki is használta a lehetőségeket. Belepakolt tücsköt-bogarat. Aztán égen-földön kereste, amiről megfeledkezett. Vagy jajgatott, ha elesve a kemény kincsek megnyomták a fenekét, combját. Vagy szégyenkezett, mert az a „nagyonfinomcsoki” persze, hogy szétmaszatolódott a rejtekhelyen…
Vagyis – mindent összevetve – szeretettel köszöntöm a gyerekruhák zsebeinek megalkotóit.
De ez még mind semmi. Mert hát a legadekvátabb dolog, amit egy zsebbe rakni lehet, az természetesen a zsebkendő. Amelyről kezdetben a gyermek annyit tud, hogy a felnőttek időnként az arcuk elé emelik és belefújnak. Azt már nem tudja a tájékozatlan utód, hogy a felnőttek pontosan melyik nyílásukkal végzik ezt a műveletet, ő tehát teljes lelkesedéssel fújja a lobogó papírkendőt – a szájával.

De ez mindegy is, ez esetben nem a hatékonyság a fontos, hanem a tény: ő már olyan ügyes és nagy, hogy képes zsebkendőt használni. És Borka után persze Marci is rákap a lehetőségre, és világos, hogy Annamari sem maradhat le mögöttük. Szerencsére Andris még mással van elfoglalva. Mászni tanul, nem trombitálni.

A nagyok mindenesetre használják a  kendőt: zsebükből időnként előkapják, arisztokratikusan belefújtatnak, majd apró gombócba gyűrik.
Mindez két alapvető következménnyel jár. Egyrészt mérhetetlen mennyiségű zsebkendő fogy. Főleg azután, hogy a csemetét felvilágosítjuk és rávezetjük: az orrából kell a levegőt kiáramoltatnia.

A fújás-gombócba gyűrés technikája sajnos egyszer használatos tárggyá avatja a kendőt: hiába győzködjük, hiába rimánkodunk, a nagyfiú/nagylány kerek-perec kijelenti, hogy azt ő már kicsomagolni többé nem fogja, sőt leginkább hozzányúlni sem szeretne, legfeljebb a szemétbe hajlandó kidobni. Merthogy az gusztustalan, amitől undorodik a gyermek (is).

Drága mulatság a felnőtté válás.
Másrészt pedig – és ez a komolyabb okozat – a nagyobbak zsebei megtelnek használt és tiszta zsebkendőkkel. A szülők azonban az első hetekben még nem álltak át erre az új szokásra, így a mosógép sem ússza meg a forradalmat. Ezért aztán minden mosást kétszer végzünk el: a dobot kinyitva ugyanis a teljes ruhaállományt szép, rendezett rétegben borítják a kicsi, fehér papírmaradványok. A szülő ilyenkor nagyot sóhajt, halkan elmormolja, hogy „óhogyazajóédes”, kipiszkálja a tömör gombóccá vált központi maradékot, majd vissza is csukja a gépet, s kezdi elölről a programot.
Említettem már, hogy drága mulatság a felnőtté válás?
Van azonban a zsebkendőnek és a hozzá kapcsolódó tevékenységeknek egy másik vetülete is.

2. Köhögj, tüsszents
Amellett, hogy megpróbáljuk megtanítani a gyermeket, hogy képes legyen kifújni az orrát (feleslegessé téve ezzel az <a href=”http://www.suvegesgergo.hu/apakepiras/072PDF.pdf” target=new>orrszívó porszívó használatát</a>), azt is igyekszünk elmagyarázni neki, hogy nem túl gusztusos, pláne nem egészséges, ha csak úgy krákog, tüsszög bele a vakvilágba. Tehát a helyes eljárás – magyarázzuk szelíden –, hogy amikor köhögünk vagy tüsszentünk, az arcunk elé tesszük a kezünket. Vagy a zsebkendőt.

Annamari kétévesen meg is tanulta a leckét derekasan. Pontosan megjegyezte, mit kell tennie. Csak a sorrendben nem volt mindig biztos… így fordult elő, hogy akkorát tüsszentett, hogy lobogott a hajunk, majd magához térve a megrázkódtatásból eltakarta a száját, és roppant büszkén nézett körül.
Így nyitott számunkra új távlatokat a zsebkendő használatában: ő tüsszent és mi törülközünk. Csodás perspektíva!