The Damned – So, Who's Paranoid?

Dave Vanian, 33 éve nyomja fékezhetetlen lelkesedéssel a punkzene, egy olyan válfaját, amely a társadalmi problémák feszegetése helyett, jobbára személyesebb témákat helyez, olykor szokatlan megvilágításba.

A '80-as évek zenei történéseit, a tőlünk megszokott, szigorúan szubjektív szemszögből feldolgozó sorozatunkban, hamarosan bővebb anyagot olvashatnak, a banda  eddigi életművéről. Mostani írásunk csupán, a címben szereplő, utolsó albumukkal kapcsolatos benyomásaink közlésére szorítkozik.

A kezdetek óta, gyakorta Drakula grófra hajazó külsővel pózoló Dave Vanian által alapított The Damned-ben, voltaképpen az első angol punkzenekart tisztelhetjük. Ellentétben, a Pisztolyokkal, ők nem egy élelmes menedzser kreatúrái; maguktól olyanok, amilyenek. Ráadásul, sohasem kellett visszatérjenek, tekintve, hogy egyszer sem búcsúztak el.

Néhány tagcserén persze óhatatlanul átestek ők is, de az „Érzékeny Kapitány” művésznevet viselő gitáros – kisebb megszakításokkal – 1978 óta, állandó tagnak tekinthető.  A szóban forgó lemezen közreműködő további három zenész közül, a többnyire  Farfisa orgonán játszó Monty Oxy Moron billentyűs '96-ban, a dobokat püfölő Pinch '99-ben csatlakozott, így csupán a lemez előmunkálatainak idején távozó Patricia Morrison (ex Sisters Of Mercy) helyét  átvevő Stu West basszusgitáros számít új igazolásnak.

Bennem két emlék sejlik fel a bandáról. Néhány évvel ezelőtt egy baráti házaspár vendégszeretetét élvezve, könnyesre nevettük magunkat, a '86-os Eloise klip egyik jelenetének láttán, amikor Mr. Vanian, a dal, egy jól kiválasztott dramaturgia pillanatában olyan viccesen meghatóan kacsint vissza félfordulatból a kamerába, ahogyan csak a legnagyobb ripacsok képesek. Ugyanakkor, felsejlenek még a '79-es Machine Gun Etiquette dallamai és azt kell mondjam, hogy a lendület, számomra annyira töretlennek tűnik, hogy jószerével olyan érzésem van, mintha az említett lemez B oldalát hallanám.

Ugyanaz a húzós, önfeledt, 3-5 akkordra felhúzott slágerpunk, tele szellemes kunsztokkal, könnyed, dallamos vokálokkal. A kiállások, a ritmikai váltások pont úgy és pont akkor történnek, amikor kell, az énekes akkor és pont annyit frazíroz, amikor és amennyit a helyzet megkíván. A szólók éppolyan tréfásan sematikusak, mint három évtizeddel korábban.

Önfeledt szórakozás céljára, kitűnő választás!

Kiemelt videó:
The Damned – Shallow Diamond