Süveges Gergő: Apa-kép-írás 111. - Vizeletminta

A vérvétel tagadhatatlanul egyszerűbb. Az asszisztensek ráfekszenek szegény gyerekre, döfnek, csorgatnak, a csemete üvölt, a szülők zokognak, de két perc alatt készen van. Másfél éves gyerektől pisit nyerni: az aztán valódi kihívás!

A helyzet az, hogy Annamari még nem szobatiszta. A pelenkát jól ismeri, a bilit most kezdi ismergetni, a vécére félelemmel vegyes tisztelettel tekint. De legalább aktív szókincsének részévé tette és az esetek többségében helyesen használja a – bocsánat – „pú” és „kaki” szavakat. Ez is segít valamicskét, amikor nadrágtáji vizsgálatoknak vetjük alá szegény párát. S amikor a termés olyan intenzitású, hogy ott törlés nem, csak komplett alvázmosás segít.

A pelenkás rendszer jól működik, hiszen amíg Andrist naponta legalább ötször kell szoptatni és tisztába tenni, senki nem vágyik arra, hogy a Kiskisasszony után hordozza a bilit és ürítse a napi huszonháromszor elkövetett három cseppet. Tehát nyárig maradjon csak pelenkás a bronzérmes – azzal okoz a legkevesebb idegbajt, hiszen a pucolás így ideig-óráig halasztható.

No de. Mi van akkor, ha ettől a nagyszerű leányzótól mintát kér a laboratórium? Nem doppinggyanú merült fel vele kapcsolatban – bár a bronzot is van, aki irigyli tőle –, egyszerűen a fertőzés gyanúját szeretnék kiküszöbölni. Küszöböljék csak bátran – gondolja az egyszeri szülő, majd felszerelkezik a legfontosabb kellékkel: a pisigyűjtő zacskóval. Patikában kapható. Járatlanok kedvéért mondom, hogy ez a készség egy ovális nyílással ellátott zacskó, melynek nyílását öntapadólag rá lehet ragasztani a forrásul választott testrészre. Így – az elképzelések szerint – a nedv alkalomadtán épp belecsorog majd.

Annamari azonban gyanakvó természetű lény. Lány. És mivel neszt fogott, vagyis érzékelte, hogy az alfelétől várunk valami fontosat, biztos volt abban is, hogy itt csakis valami rettenetes történhet, melyet meg kell akadályoznia. Lévén másfél éves, ahhoz még kicsi, hogy értelmesen lehessen vele a témáról beszélgetni, ahhoz viszont már nagy, hogy ne tudná visszatartani – ameddig csak akarja.
Következésképp a zacskó száraz maradt. Eltelt a reggel. (Az instrukció szerint az első reggeli termésből, onnan is a középmezőnyből kellene a mintát biztosítani. Ahogy azt Móricka elképzeli…) El a dél. Elkezdtünk töprengeni. S feltettük a filozofikus kérdést: vajon mekkorára tud tágulni a Kiskisasszony hólyagja? S mit tegyünk, hogy ne érje el a kritikus méretet, mi pedig megkaphassuk a… mintát?

Csorgassunk vizet mellette? Ez nyilván értelmetlen, hiszen a csobogáshoz még nem társul a megfelelő képzet – még nem ismeri a bili intézményét. Helyesebben ismergeti, de még nem valódi funkciójának megfelelően. Inkább csak imitál, hogy a macinak is menjen a dolog.

Tehát csorgathatunk napestig, ettől még semmi nem fog történni. Ráadásul a harmadik kicsomagolásnál az is kiderült, hogy a zacskó mellé azért kiválóan tud pisilni, miután a ragasztószalag elengedte magát, és kis gombóccá gyűrve várta a pelenka sarkában, hogy valaki kiszabadítsa. Ennyit az első reggeli termésről.

Jó, akkor ültessük bilire, gondoltuk. Ültettük. Hiába. Először rettegés ült ki Annamari arcára, majd miután rájött, hogy ez nem harap, boldogan vigyorgott. És ült. És vigyorgott. És ült. És vigyorgott. És a bili száraz maradt, mint a legautentikusabb sivatag.

Na már most akkor mit tegyünk? A zacskót lerúgja, a bilitől fél, majd kacag rajta, a feladatot nem érti, záróizmát nem ereszti.

Egyetlen megoldás maradt: a hideg. Alapélményünk ugyanis: pucér gyerek egyenlő nedves gyerek. Nosza, rajta, minden gyerek be a kádba! Volt ilyen már persze máskor is...

... de most víz nélkül képzeltük el az eseményt. Elővettük az ujjfestékeket (gondosan elolvastuk: vízzel lemoshatók), és azt mondtuk, most mindenki festhet a kádra meg a csempére. Borka és Marci ujjongott, Annamari továbbra is gyanakodott. Az ujjfestéket azért ismerte korábbról a Kis Hölgy, a kezét már boldogan maszatolta vele össze...

... ez alkalommal azonban még nagyobb mulatságra készültünk: mindent összemaszatolhatott, ami a keze ügyébe került. Én pedig mindeközben árgus szemmel és befőttesüveggel a kezemben figyeltem a pucér fenekét. Amint megjelenik valami csillogó, lecsapok!

Kell-e mondanom? Semmi. Bizonygatom, hogy abba az üvegbe lehetne… Annamari kacag. Második felvonásként a kád peremén is bilire ültettük. Hátha a hideg és a bili kombinációja meghozza a kedvét. Nem hozta. Gubbasztott és érdeklődve pislogott.
Amikor már a teljes kád, a teljes csempefal és a gyerekek is tetőtől talpig kék-zöld-sárga-piros festékesek voltak, feladtuk. Jó, tegyünk még egy kísérletet a zacskóval. Nincs több ötletünk. Ez alkalommal ragasztószalaggal is rögzítettük.

Happy end nincs? De van! Egy óra múlva Sárika… akarom mondani: Annamari nagy örömet szerzett. Az áttörés megtörtént! Én így pisinek még nem örültem. Mehet a laborba! Szülők fellélegeznek, Annamari büszkén pislog, Borka és Marci pedig sajnálkozik, hogy ezek szerint nem lesz több csempefestés.

Az eredmény egy nap múlva érkezik. Minden negatív, minden rendben. Egy valamit kivéve: kis mennyiségű baktériumot találtak, de ez – mint mondják – lehet a zacskós módszer következménye is. Ha nyugodtak akarunk lenni – tették még hozzá – érdemes lenne megismételni a mintavételt...

(Egysornyi szünet, hogy kitombolhassuk magunkat.)
Ezek után – nagyon higgadtan és derűlátón – annyit jegyeznék meg, három haszna mégis csak volt az egész napos bűvészmutatványnak. A vízzel lemosható ujjfestékről kiderült, hogy
1. pusztán vízzel nem jön le a csempéről;
2. még szappannal sem jön le a gyerekek bőréről;
3. semmiféle tisztítószerrel nem jön ki Anya nadrágjából.
Éljen az élethosszig tanulás. És a kis mennyiségű baktérium.