Híradó - Több mint internet!

HangAdo.tv > Lemezajánló 

Miután, nagyjából átfutottuk, a TG históriájának első szakaszát, ideje végre a szóban forgó, izzadtságszagú önismétléstől mentes, 2007-es hanglemezzel kapcsolatos benyomásokról beszámolni.

Őszintén szólva, tegnap olyan mélyen belemerültem, az album hallgatásába, hogy időhurokba kerültem, ezért kénytelen voltam, a kutyafuttában megírt vázlatos előtörténetet közzétenni. Ott tartottam, hogy találkoztak egymással, publikálták a TG Now remixlemezt, majd ennek pozitív fogadtatásán felbuzdulva, összeraktak egy koncertanyagot, kidolgozták, majd Fabrizio Palumbo hathatós segítségével, jelentős számban összegyűlt közönség előtt, Torinóban nagy sikerrel bemutatták.

Még egy apróságról talán azért nem árt megfeledkezni, mert a zenekar alapítók, olykor, szinte teljes nyilvánosság előtt folyó magánélete szervesen kapcsolódik a TG történetéhez. A  közel 30 évvel ezelőtti fotókon még egy hölgy és három férfi látható. Időközben, a militarista ruházatot viselő Genesis P.Orridge művésznevű fiatalember, maga is komoly testi- lelki transzformáción ment keresztül, s a Psychic TV idején Paulával kötött frigyből származó utódai révén kétgyermekes apaként, egyszer csak úgy döntött, nemi identitását megváltoztatja. A reunion kapcsán készült fotókon, tehát ugyanazt a négy személyt látjuk, csak időközben, a nemek aránya kiegyenlítődött.

A Vow of Silence egy elszabadult robot darabos lépteire emlékeztető ritmusképlettel indít, melyre rétegenként rakódnak rá, különböző zajkollázsok, felismerhetetlenségig torzított gitárok és szintetizátorok. A bőkezűen modulált énekhang lényegében, a hangkép elválaszthatatlan részeként, a többi hangszerrel egyenértékű zajforrásként jelenik meg, s az idő előrehaladtával, mindinkább egy madárgénekkel manipulált biorobot kétségbeesett segélykiáltásaira emlékeztet. Az első hét percben, valóban semmi olyan nem történik, ami különbözne mindattól, amit negyedszázada lemezre vettek.

Azután, egy teljesen más világba találjuk magunkat, pedig csupán néhány dzsesszes hangulatú, kissé disszonáns zongorafutamot hallunk, melyet egy torzított trombitára emlékeztető fúvós egészít ki. Csakhamar, Genesis, PTV-s alkotói korszakát idéző, teljesen effekt mentes énekhangját halljuk. A dob és a basszus ad egy szvinges stichtet az egész számnak. A Rabbit Snare, bennem, a Twin Peaks széria, utolsó epizódjaiban megjelenített Fekete Barlangban történtek emlékét idézi.

A Separated, egy rádiófrekvencia modulációval és a Carter-kompozíciókra jellemző, ipari hangeffektekkel indít, az egyetlen hangból álló basszusból, egy visszhangosítás révén, lassan kialakul, egy közepes tempójú, monoton, meditatív ritmus. Csakhamar Cosey sikoltó gitárja tölti be a teret.

Az Almost a Kiss ismét egy kísértetiesen fájdalmas P-Orridge dal. Az alaphangulatot egy bús basszusgitár és egy vibrafon adja, hamarosan Theremin-szerű huhogás és kísérteties gitársikolyok vesznek körül. A kétkedők talán akkor szegeződnek először a fotelbe, amikor mindezt az énekes szuggesztív viaskodása és egy gyermekkórus emeli egy mindeddig ismeretlen dimenzióba.

A lendület nem csillapul, zörejekből, recsegésekből összekombinált ütemek érkeznek, nagyjából két percbe telik, mire a rafináltan összepakolt ritmusképlet értelmezhetővé válik. A több, mint 9 perces Greasy Spoon, szinte mokkáskanalanként adagolja azt a pszichedelikus mérget, amit a kvartett a fülünk hallatára létrehoz.

A Lyre Liar mélységből feltörő, monumentális hangképe ébreszt. Hamarosan szirének zsongják körül a hallóideg végződéseket. A két szóból álló kántálás és remegésszerű ritmus egy véget nem érőnek tűnő révületbe kergeti a hallgatót.

A Cosey jegyezte Above the Bellow bensőségességét. a teljesen naturálisan megjelenő fuvola adja és a számos, nagyon lassú tempóban, periodikusan ismétlődő hangminta darabos lüktetése adja.

A címadó szerzemény dinamikáját a vonósokkal ellenpontozott, gamelán ritmusképletet idéző loop és a szenvedélyes Genesis monológ összessége adja. Az Endless Not, repetitív ciklusai folyamatosan építkeznek.

Mire a dobra legkevésbé emlékeztető mintákból összeszerkesztett hurkokkal betelnek a hallójáratok, egy meglepően változatos, szinte dalszerű felvétel oldja a feszültséget. The Worm Waits Its Turn Dall a frontember magával folytatott diskurzusában csúcsosodik ki.

Az After the Fall, monoton zúgásában megszólaló, távoli, magányos zongorahangok, plasztikusan érzékeltetik azt a feszült feelinget, mely november táján, az egyre hosszabbodó, hűvös sötétségben megszállja a mérsékelt égövi lelkeket. Christopherson teszi fel az i-re azt a bizonyos pontot.

Negyedszázados pauza után egy szomorú, kimerevített pillanattal búcsúznak, melyben ott lebeg, egy izgalmas folytatás lehetősége.    

Videók a következő oldalon!