Híradó - Több mint internet!

HangAdo.tv > Lemezajánló 

A közelgő melegre való tekintettel, szűkebb környezetünk, természetbarát klimatizálásáról is gondoskodhatunk, ha Karin Elisabeth Dreijer Andersson idén Januárban megjelent szólólemezét helyezzük a lejátszóba.

Lehet, már sejtszinten belém molesztálódhatott, egyfajta nordikus melankólia, mert ennek megléte nélkül, bajosan találok logikus magyarázatot arra, miképpen gyűlhetett össze az évek során, annyi skandináv előadó lemeze a polcomon. Nem kizárt, hogy ez a tudatalatti szimpátia, még arra az időszakra nyúlik vissza, amikor előszeretettel látogattam, Enquist és Ibsen, „marcangoljuk egymás lelkét” típusú drámáinak színelőadásait. Egyvalami bizonyos, a térségben született kortárs zenék számaránya, lemezgyűjteményemben, túlzás nélkül felülreprezentáltnak mondható.

Már a "What Else Is There?" című Röyksopp  videoklipben sejteni lehetett, majd a testvérével, Oloffal létrehozott The Knife szintipop duóban, már tudni is, hogy az összetéveszthetetlenül sajátos stílusban éneklő, stockholmi illetőségű, Karin számára, ezek a formációk nem nyújtanak elegendő teret, a kibontakozáshoz.

A 2006 végén zárult Silent Shout Tour címen futó The Knife tájolás során, a közönség, teátrális látványvilág iránt fogékony része sem távozott kínzó hiányérzettel az előadások végeztével, hiszen Andreas Nilsson jóvoltából, egészen pazarnak mondható vetítések kísérték a testvérpár fellépéseit. Karin mégis úgy érezte, hogy hét évnyi megfeszített stúdió- és színpadi munka fáradalmait kipihenve, a feltöltődést követően, régóta dédelgetett álmai megvalósításába kezd. Az elhatározást, tett követte: szólóalbum komponálásába fogott.

Az esélyét is kizárta annak, hogy külső hatások befolyásolják. Felelevenítette és maga elé idézte tudatalattijának legrejtettebb bugyrait. Hét hónapon át, reggelente, egészen korán útra kelt, majd napi 8 órára bezárkózott stúdiójába és fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy gondolatait formába öntse. Segítőtársak nélkül, teljesen egyedül, kizárólag számítógépén futó Ableton Live szoftverével, néhány gigabájtnyi virtuális hangszerrel és jelentős mennyiségű effekt plug-in igénybevételével dolgozott. Teljes alkotói szabadságban, végre megkötések nélkül kibontakoztathatta egyedi tónusú hangját és alkotói szabadság tekintetében sem kellett visszafognia magát. Munkamódszere eredményeképpen, a zömmel modulált énekhang, egyfajta instrumentumként funkcionál.

Minimalistának talán túlzás lenne nevezni, a 46 perces Fever Ray albumot, de tény, hogy strukturális szempontból tényleg nincsen túlcizellálva ez a tíz dal. Éppen a szívszorítóan drámai egyszerűség, a jó érzékkel megválasztott hangszínek és a legjobb dramaturgiai pillanatokban megszólaló gitár, valamint a rafináltan effektezett, zömmel több sávon megszólaló énekhang jó arányérzékre valló összessége alkotja ezt a bensőséges világot.

Karin önvallomása szerint komponálás közben David Lynch és Jim Jarmusch filmjeinek atmoszférája inspirálta, ez, az If I Had a Heart klipjében erősen érződik is. Az őt ért zenei hatások között, a Sonic Youth, Marianne Faithfull, Aphex Twin, Björk és Cyndi Lauper (?!) nevét is említi. Talán, nem leszek tolakodóan szubjektív, ha leírom, bennem a lemez hangzásvilága, nyomaiban, a new romantic műfaj virágzása idején, '82-ben megjelent Tin Drum című, utolsó Japan album emlékeit is felidézi.

Az If I Had a Heart, a klip képsorai nélkül is nyomasztó titkokat hordoz, első nekifutásra ember nem akad, aki kitalálná, hogy egy felismerhetetlenségig modulált, női hangot hallunk. A When I Grow Up-ban már Karin magasabb regiszterei is érvényesülnek és a tempó is kap némi lendületet. A Dry and Dusty visszalassul és néhány révült perc erejéig újra a sejtelmes férfihanggá torzított Karin vokál dominál.  A Seven slágergyanús kezdődallamai új lendületet adnak, hogy azután, a gamelán feelinggel operáló Triangle Walks folytassa a varázslatot. Ennek hallgatása közben villantak be, az előző bekezdésben  említett, Tin Drum-al kapcsolatos, emlékeim. A Concrete Walls hangulatában, a nyitódalra hajaz, de ez nem válik kárára. A Now's the Only Time I Know lényegesen oldottabb hangulatú, de mielőtt felülkerekedne a sunshine hangulat, az I'm Not Done visszaevez a lassú révületbe, hogy „magágyazzon” a Keep the Streets Empty for Me-ben, fenyegetően közeledő Sonic Youth-os gitár és OMD-re emlékeztető basszusok kíséretében  megszólaló éneknek. A zárásként elhangzó Coconout talán old valamit, a megelőző kilenc dal keltette feszültségen, de happy endre senki ne számítson.

Közösségi blogjuk, eleddig, félmilliót meghaladó lejátszást regisztrált. Talán ez alapján, nem túlzás, ha arra következtetek, a Mute égisze alatt működő Rabid Records számára, a hirtelenszőke svéd hölggyel kapcsolatos befektetések, várakozáson felül kedvező eredményt hoztak.

Határozott benyomásom, hogy a tíz dalból álló Fever Ray, egy belső magánmitológia kivetülése. A dalszövegek, borzongatóan szürreális látomásai artikulálódnak egy összetéveszthetetlenül egyedien intonált énekhangban, amelyet olykor, a Tangerine Dream lazább szerkezeti felépítésű kései felvételeit, valamint, a már említett Japan-t és OMD-t idéző, szintetikus hangzás- és dallamvilág tesz fanyarul morbiddá. 

A maga nemében, szinte minden dala telitalálat.

Videók a következő oldalon!

Ha véleménye van, kérjük, mondja el!