Harmincnégy éve vágtázik

A VHK Idéző apropóján, Grandpierre Attilával beszélgettünk. Az interjú első részére, közvetlenül, az eseményt megelőzően szakított időt, míg a folytatásra, a koncert után kerül sor.

A New York Seminar rendezvényen szerzett élményei alapján a New York Times szerzője '90-ben azt írta: "A VHK zenéje alapvető, elementáris, telített megszállott, felvillanyozó szenvedéllyel.

Q A:
Számomra nagy öröm volt látni, hogy a közelgő koncert sajtótájékoztatóján hárman is megjelentek a '80-as években működő – a korabeli rajongók által klasszikusnak tekintett – felállásból. Mit lehet arról tudni, hogy a jelenlévő Dr. Czakó Sándor, Soós Szónusz Lajos és Árvai Viktor, ma miként kötődik a VHK-hoz, s mi volt az oka annak, hogy Ipacs László nem volt jelen?

G.A.:
Mi is régóta várjuk az alkalmat, hogy újra összejöjjünk. És most eljött az idő! Örülünk, hogy itt volt Árvai Viktor, aki a zenekar első üstdobosa volt, a zenekar első, 1982-től 1990-ig tartó aranykorában, ő 1983 és1986 között játszott nálunk. Emlékezetes évek voltak! Czakó és Szónusz pedig alapító tagoknak számítanak, mindketten a kezdetektől hosszú időn át játszottak velünk, Czakó 1975-től 1990-ig, Szónusz 1980-tól 1995-ig, Ipacs pedig 1975-től egészen kilépésemig, sőt még tovább is. Mindannyiunknak nagyon sokat jelent a VHK, jóval többet, mint amit szavakkal el lehet mondani. Sajnos, Ipacs éppen tegnap megbetegedett, és ma reggel kórházba került, ezért nem tudott eljönni. Mindenesetre innen is üzenjük neki, mindannyiunk nevében, hogy jobbulást kívánunk!

Q A:
Közel kilenc esztendeje, hogy a Halottkémek leálltak. Négy éve életre hívtad a Vágtázó Csodaszarvast, amely azonnal telt házas koncerteket adott. Mi adta az indíttatást a VHK reaktiválásához?

G.A.:
Az ember életének vannak óriási kincsei. Az én életemben a VHK az egyik legnagyobb ilyen kincs. Úgy érzem, örök érték, amit a VHK iránt érzek, és a kilépésem óta ez még mintha erősödne is. Tény, hogy a kilépésem után újra kellett értékelnem az életemet, és ebből a VHK erősebben került ki, mint valaha. Ahogy a népmesében, a meghalt és miszlikké szaggatott királyfi az élet vizével találkozva százszor szebben született újjá, úgy vagyok én is a VHK öt tagjával, akikkel létrehoztuk a Vágtázó Életerőt. Bármilyen fontos is itt a szerepem, hozzá kell tennem, hogy ebben a zenekarban az a legnagyobb dobás, hogy egy rendkívüli közösséget alkotunk, összekapcsolódunk egymással és a világgal, és így erőnk megsokszorozva sokkal messzebbre röpülünk, mintha alá lenne rendelve a csapat egy személynek. Ez a zenekar egy olyan közös emberi erőtér, amibe mindenki belead apait-anyait.

A VHK-nak is ez volt a lényege, és addig volt jó, amíg mindenki a legtöbbet és legnagyszerűbbet adta bele magából. Ahogy a VHK is elsősorban közösségi varázslat volt, úgy a Vágtázó Életerő próbáin is a zenével és az egymással teremtett hátborzongató erejű kapcsolatból varázsolódnak elő a zenék. Az együttlétünkkor, lelki-szellemi összekapcsolódásunkkor kialakuló szellem az, amelyik mozgatja a kezeket, a hangszálakat, a testet, ez az a láthatatlan irányító erő, amelyikből a végtelen őserő fakad és megnyilatkozik. Mi ez, ha nem varázslat? Soha nem akartam kilépni a VHK-ból. Ahogy azt sokszor elmondtam már, 1999 után egycsapásra megszűnt az a varázslat, amelyik a VHK addig kimeríthetetlennek érzett közös alkotóerejét jelentette. Talán a személyi ellentétek is hozzájárultak, de még inkább a sors akarata volt. Soha nem gondoltam volna, hogy kilépek a VHK-ból, azt pedig még kevésbé, hogy önként, és akaratom ellenére.

A Naptánc CD felvétele után másfél éven át tartó terméketlen időszakban ketten is felvetették, ha ez így megy tovább még két hónapig, akkor kilépnek a zenekarból, és megkérdezték tőlem, hogy én mit fogok ekkor lépni. Erre rávágtam, hogy akkor én is kilépek. És a két hónap lejárt, és én rájöttem, hogy nemsokára el kell mennem a következő VHK találkozóra, és be kell jelentenem, hogy kilépek. Fogcsikorgatva járkáltam fel-alá, sokáig úgy éreztem, rám szakad az ég, de nem tehetek mást, meg kell tennem. Így is történt. Odaértem a találkozóra, bejelentettem, amit be kellett jelentenem, és elmentem.

Utána nehéz időszak következett. Addigra már három évtizedes volt a barátságunk a zenekar tagjaival, mert Lujó, Fritz barátja volt, és együtt ismertük meg őket, de Ádámmal is rendkívüli évek kötöttek össze. Három évtized alatt nemcsak a házastársak kezdenek hasonlítani egymásra, de még a kutya és gazdája is. A hirtelen támadt űrben szinte elölről kellett kezdenem újragondolni az életem nélkülük. Igen, ez lehetett a sors akarata, hogy teljes és eredeti lényemet vessem be a viharba, a sorsomba. Így fordulhatott elő, hogy ráeszméltem arra, ez a látszólagos sorscsapás valójában a javamat akarja. És én rajta voltam, hogy a sorsom a javamra forduljon.

Már a VHK mellett is terveztem egy Csodaszarvas nevű zenekart. A VHK-ból kilépésem után kellett két év, amíg kitisztult a kép. Megálmodtam a Vágtázó Csodaszarvast, új életre keltem. Első lemezünk, a Tiszta Forrás, és második, a Végtelen Ázsia!, számomra a VHK lemezeivel egyenrangú, égigérő érzésfolyam. Itt a Csodaszarvasban is igazi baráti közösség alakult ki, mindenki értékeli, hogy együtt vagyunk. Az Emberélet című számunk pedig sokak szerint a VHK-nak is dicsőségére válna, annyira monumentális energiabomba.

Közben a barátságunk a VHK, illetve most már Vágtázó Életerő tagjaival nem szakadt meg. Rendszeresen találkoztunk, és helyreállt az összhang. Éreztem, hogy a fél életem üvölt, és nem álltam ellen. Már nem kellett ellenállnom. Úgy éreztem, lehetőségünk van arra, hogy a VHK-hoz méltó koncertet adjunk. Bármennyire is sokan mondják, hogy a Csodaszarvas lényegében a VHK, nekem mégis úgy hiányzott az az élmény, amit a VHK-tól kaptam, mint életem egyik leghátborzongatóbb, eltemetett világrésze, és tudtam, hogy életre szóló, sorsszerű érzések élnek bennem, és ezeknek meg kell születniük. És ezzel nem vagyok egyedül: úgy látom, a többiek is majd’ megőrülnek a próbákon.

A beszélgetés, itt nem ér véget, kérjük, lapozzon a következő oldalra!