Híradó - Több mint internet!

HangAdo.tv > Lemezajánló 

A 70-es években indult progresszív villanyzene, egyik élő ikonja, már jó ideje forgatta a fejében, hogy közös albumot készít a világhírű kontraalttal. A 151 perces Farscape, című dupla album utóélete bizonyítja, hogy lelkük, nem csupán a két napig tartó (!) felvételek idején rezgett azonos frekvencián.

Talán a spirituális indíttatású zenei kísérletektől sem idegenkedő Klaus Schulze, még pontosan vissza tudna emlékezni arra a megejtett pillanatra, amikor úgy 2007 derekán, eszébe ötlött, hogy komponálás közben felkutassa Lisa Gerrard elérhetőségi koordinátáit és kapcsolatba lépjen vele.

Mindazok, akik eddig, csupán a billentyűs munkásságát ismerték, talán meglepetéssel konstatálják, amikor a több, mint 40 önálló albumot jegyző szintetizátor varázsló ismerősen csengő hangképeiben megszólal az éteri regisztereken mozgó énekhang. Első hallásra, talán még ennél is nagyobb meglepetést okozhat a Dead Can Dance elkötelezettjei számára, amikor a jól ismert akusztikus hangszerek – szimfonikusok, egzotikus folk instrumentumok – helyett, szférikus hangszőnyegek kíséretében hallják kedvenc énekesnőjüket.

Schulze, a '69-ben megjelent, Electronic Meditation című Tangerine Dream albumon, még dobosként működött közre, de közte és a zenekart megalapító Froese között, csakhamar nézeteltérések támadtak. Vélhetően, a stúdió munkálatok során ismerhette fel az elektronikus hangszerekben, számára rejlő perspektívát, mert kiválását követően, a német krautrock másik legendás formációjában, a Manuel Göttsching által életre hívott Ash Ra Temple- ben, már a villanyorgona mögött bukkant fel.

Szólókarrierjét, 1972-ben indította, s Cyborg címen megjelent második albuma óta, töretlen a ragaszkodása, a kultusztárgyként kezelt Moog Modular fémjelezte, szférikus szintetizátor-hangfolyamokhoz. Természetesen, korabeli pályatársaihoz hasonlóan, ő is törekedett arra, hogy a technológia tekintetében naprakész legyen. Zenéjébe folyamatosan beépítette a digitális korszak vívmányait, s napjainkra, jószerével a két ajtós barokkszekrény méretű analóg hangkeltő matuzsálem és a számos különféle céleszköz – tucatnyi szintetizátor és sampler –  között megbúvó Apple notebook is elegendő lenne ahhoz, hogy a tőle megszokott hangzást koncertjein is produkálja, azonban a billentyűsöket jellemző megalománia jóvoltából, koncertjei alkalmával, talán mindazon berendezéseivel körülveszi magát, melyekből, valaha, egy hangot is kicsiholt.

A kontraalttól a mezzoszopránig terjedő hangtartományban éneklő Lisa Gerrard először a Brendan Perry társaságában, Melbourne-ben megalapított, Dead Can Dance, lenyűgözően szép albumain hagyott maradandó emléket a zenekar rajongóiban. Hallgatóságuk elkötelezettségét, mi sem bizonyítja érzékletesebben, mint az a tény, hogy a '84-től, '96-ig tartó, közös alkotói periódus során készült felvételeikből –  6 dal erejéig –   keresztmetszetet nyújtó Myspace oldaluk zenedobozában, ezidáig 1,393.500 meghallgatást regisztrált a rendszer.

Azzal együtt, hogy Gerrard és Perry orgánuma és énekstílusa egyaránt markáns eleme volt muzsikájuknak, a duó mindkét tagja, komponistaként is részt vett összetéveszthetetlenül egyedi hangzásuk kimunkálásában. A hangszerelési koncepció egyes elemei felfedezhetőek az ezredfordulóra szárba szökő világzenei- és neoklasszikus irányzatok képviselőinek munkáiban. A Future Sound Of London, Papua New Guinea című trackjében konkrét zenei idézetként szerepel, a Dawn of the Iconoclast című D.C.D. dal Gerrard által énekelt részlete. A filmkedvelők is emlékezhetnek jellegzetes énekstílusára: a Baraka még Dead Can Dance  komponálta zenéjéből, az Al Pacino és Russel Crow főszereplésével készült – a hazai forgalmazásban, A bennfentes címen vetített –  The Insider és a Ridley Scott rendezte, Gladiátor című filmek drámai hangulatú betétdalaiból.

Akik kérlelhetetlen következetességgel ragaszkodnak a tiszta források, autentikus megjelenítéséhez, vélhetően idegenkednek a XXI. századra beköszöntött new age filozófia jegyében fogant alkotásoktól, de mielőtt közülük bárki elkövetné azt a hibát, hogy zsigerből elutasítja a Farscape varázslatos világát, halkan azt javaslom, legalább e rövid beszámolóhoz csatolt videó inzerteket tekintse meg.

Számos pikírt hangvitelű bejegyzést olvastam fórumokon, melyek kételkedtek annak  hitelességében, hogy a két művész együttműködése révén készült lemez felvételei, valóban két napot vettek volna igénybe. Nekem, a stúdiót és környezetét látva, határozott véleményem, hogy ebben az inspiratív közegben, kellő előkészületeket követően, lehetséges ennyire rövid idő alatt lefektetni, egy ilyen hosszúságú mű alapjait.

Amikor egymásba ölelkezik, a számtalan sávon, sebészi precizitással kikevert szférikus harmóniák rafinált szövete és ez a semmivel sem összetéveszthető, gyémánt tisztaságú énekhang, egy szinte végtelen hosszúságú, kimerevített pillanatként hat, ez a „Távoli táj”. A Sea of Tranquility című villanymédium szerzője, recenziójában találóan úgy fogalmazott: „Messzire menekültek a wagneri hősök”. A 7 tételből álló opusz, minden egyes mozzanatának részletgazdag elemzéséhez, szűkösnek éreznék egy online zenei orgánum biztosította keresztmetszetet, ugyanakkor nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez a megoldás célravezetőbb lenne, mint néhány szubjektív benyomás.

Úgy érzem, e két  meditatív hangulatú korong két és fél órán keresztül, olyan, élettani szempontból nélkülözhetetlen, tartalmas kikapcsolódást- és feltöltődést kínál, a folytonos, tűréshatáron túli feszültségnek kitett emberi idegrendszernek, amelyet nem hanglemezboltokban, hanem alternatív egészségügyi centrumokban, fitotékákban és bioboltokban, lélekgyógyászi rendelvényre, orákulumként kellene forgalomba hozni.

Lenyűgözően összetett mestermű, amelyben teljes harmóniában  van jelen, két, mindeddig kibékíthetetlennek tűnő attribútum: a bensőségesség és a monumentalitás.

Videók a következő oldalon!