Amikor a zene próbált politikát formálni, Anglia a 80-as években 1.rész

A 80-as évek eleji változó Angliának az újhullám és a társadalmi elégedetlenség próbált más irányt szabni. Idővel minden módosult: a thatcheri keménység és a zenei radikalizmus is felpuhult, egyik sem előnyére változott

Thatcher bárónő 11 éves miniszterelnöksége 1979-ben vette kezdetét. Nemcsak a Brit Birodalom haláltusájához asszisztált, hanem a brit társadalom egyik legjelentősebb átalakulásához is. A felkavarodott világ a koherens és időtálló brit értékrendet rúgta fel, olyan területeken, amelyek korábban érinthetetlenek voltak.

Zenében a punk megjelenése már sejtetett valamit, de amikor a gazdaság fékezett, elszabadult a munkanélküliség és egy teljes generáció szembesült a kilátástalansággal. Komplett iparágak zsugorodtak össze és mondjuk a közép-angliai lét addig normálisnak tartott elemei tűntek el, vagy bújtak vissza a szürke iparvárosok kongó panelei mögé. Ennek persze voltak előnyei a zene szempontjából, hiszen az ipari zene, vagy a Joy Divison képviselte fekete-fehér világ innen datálódott.

Más kérdés, hogy a szovjet-amerikai szembenállás, a nukleáris fenyegetés Kelet és Nyugat Európát is érintő ténye, komolyan befolyásolta a nem túl rózsás közhangulatot Nagy-Britanniában. Ilyen esetekben könnyű mindenért egyetlen embert hibáztatni és ezt Margaret Thatcher, illetve konzervatív kormánya sem kerülte el.

Az utálat mértékét jól mutatja, hogy a Beat nevű ska formáció 1980-ban képes volt elhitetni egy délutáni zenés gyerekműsor szerkesztőivel, hogy Stand Down Margaret (Takarodj, Margit!) című sikerszámuk nem más, mint egy régi karibi tánc modernizált változata. Még néhány tánclépést is bevakított a műsorban a csapat szaxofonosa, majd amikor elkezdtek játszani, nos, akkor jött a meglepetés. A Beat minden egyes tagja zene közben levette addig állig felhúzott dzsekijét, amely alatt a Takarodj, Margit! felirat volt olvasható és természetesen Margaret Thatcher feje volt látható. Mintegy 4 millió kiskorúnak sikerült átadni ezt a kedves zenés üzenetet...

Persze ez csak egy volt a rafinériák közül, de aki hallgatta a sikerlisták dalait, annak rögtön lejött, hogy nincs minden rendben a brit társadalomban. A nóták legtöbbje ugyanis ordítóan rendszer-ellenes volt, nem véletlen, hiszen 1981-ben újabb össznépi mulatságokkal kellett az angoloknak megismerkedni. Pillanatokon belül – szó szerint – lángba borultak nagyvárosok olyan negyedei, ahol elsősorban a bevándorlók, vagy a legszegényebbek éltek.

Gyújtogattak és fosztogattak Brixtonban, Toxtethben, Leedsben és Bristolban. Nem csoda, hogy az egyik listavezető dal, a Specials Ghost Town-ja, Szellemvárosa éppen a felégetett, üres, kormos negyedekről szólt. Talán a korabeli munkanélküli űrlap és annak sorszámáról elkeresztelt UB40 nevű formáció vezetője, Ali Campbell foglalta össze nagyon tömören: „Akkoriban Thatcher asszony volt a közutálat tárgya és ez a tény szinte mindenkit egybe forrasztott a zenei világban.”

Kivételek akkor is voltak. Konzervatív értékrendjük mentén álltak ki olyanok, mint Gary Numan, Joan Armatrading, Billy Mackenzie, Lulu, a Hot Chocolate kopasz énekese, Errol Brown, vagy éppen Jon Moss a Culture Clubból. Nem mindegyiküknek ment akkoriban fölfelé a csillaga. A dolgot csak bonyolította, hogy megjelentek az újak, elsősorban az Új Romantikusok, akik legtöbbször a neo-marxista Gang of Four, vagy éppen a kísérleti Cabaret Voltaire nyomdokain hangszerelték, igazították magukat a nyolcvanas évek szinti popjának elvárásaihoz. Ebből a vonulatból érdemes kiemelni a Heaven 17-t, a Human League-t, illetve a Scritti Polittit.

Lényegében egy erős baloldali nyomulás kezdődött Angliában a zenén keresztül, amelyet ki is használt, illetve erősített a Munkáspárt, amint azt rögtön látni fogjuk.

folyt. köv.