Sunn O)): The Black One

Amikor a '80-as évek derekán mozgalommá nőtte ki magát az ipari zene, sokan azt gondolták, nyomasztóbb akusztikus világot teremteni, lehetetlen. A Seattle-ben alakult gitár duó munkássága és 2005-ben készült albuma, azonban erre jócskán rácáfol

Élénk még bennem az emlék: valamikor 87' - 88' táján, egy holland cimborám jóvoltából, volt szerencsém meghallgatni, a Swans, egyik korai koncertalbumát. A Public Castration is a Good Idea kazettamásolatát még ma is őrzöm – lévén, hogy bakeliten publikált eredetije, közel beszerezhetetlen. Az élmény, a tekintetben meghatározó mozzanatként rögzült bennem, hogy mindaddig, a Throbbing Gristle, az Einstürzende Neubauten és az SPK korai lemezei tűntek számomra a legsúlyosabb megnyilvánulásnak, a korhangulatot hűen tükröző, lassú, vontatott tempójú atonális zenék világában.

Azok számára, akik a Swans munkásságát, csupán a Children of God című, melodikus korszakkal beköszöntő Jarboe-érában ismerték meg, a megelőző időszak hangulatát,  szubjektív benyomásom révén tudnám érzékeltetni: első hallásra, nekem úgy tűntek ezek a lemezek, mintha Motörhead számokat és Jaco Pastorius szólókat, az eredeti fordulatszámhoz képest, fél-, negyed sebességgel játszana le valaki.

Jóval később, forrásanyagokat gyűjtöttem egy íráshoz, s webes kalandozásom során, hivatkozások kereszthivatkozásainak valamelyikén, megtaláltam  Stephen O'Malley és Greg Anderson duóját, majd tovább haladva, megakadt a szemem egy megdöbbentő adaton: a Q Magazin 2007 augusztusi számában közzétett, minden idők legsúlyosabb lemezeit felsoroló lista  18. helyezettjeként – az AC/DC és Aphex Twin előtt – láttam a nevüket. Innen egyenes út vezetett Myspace-oldalukra, s az első hangok, marasztalólag hatottak rám. Oly' annyira, hogy észrevétlenül végighallgattam a teljes ott közölt repertoárt, majd egy újabb keresés során, számos koncertjük videórészletét is megtekintettem.

A fellépései alkalmával, kámzsába- és sejtelmes ködbe burkolózó duó, nevét és annak sajátos írásmódját a Sunn márkájú erősítők logotípiájáról kölcsönözte és az o betű mögötti ))) jelek használatával, egy szűknek semmiképpen sem mondható webfelhasználókat tömörítő rajongói körben,  tipográfiai divatot teremtett.

Időközben eljutott hozzám, az első ízben, 2005-ben, a Solstitium Fulminate címet viselő anyaggal együtt, 2.000 limitál példányban, dupla CD-n megjelentetett Black One és az első sokkhatásokat követően, azon vettem észre magam, hogy már másodjára kattintok rá, a „Play”-ikonra.

Nem gondolom, hogy az ebédre elfogyasztott „kortárs lecsó” szoros összefüggésben lenne azzal, hogy hirtelen felindulásból, ilyen mértékű pszichés terhelésnek vetettem alá magamat, de a jelekből arra következtetek, jótékony hatást gyakorolt a türelmemre, s a képzelőerőmre egyaránt. 

A tizedik perc tájékán tarthattam a műélvezetben, amikor megszakítottam azt, feltápászkodtam és a közeli ablak kinyitása révén, kereszthuzatot idéztem elő a helységben. (Bizonyos elméletek szerint, a rossz szellemek, nem kedvelik, ha friss levegő járja át azt a helységet, ahová beköltözni kívánnak.)

Éreztem, komoly kihívásnak nézek elébe. Kikapcsoltam a telefont és kényelmesen elhelyezkedtem, fejhallgatót ragadtam és újra elindítottam a lejátszót.

A lemezt, a Sin Nanna lassú, fémes kopogása, majd a ringmodulátorrral és oktávmélyítővel (is) módosított gitár, kerregésszerű hangjai nyitják. Egy középfrenkvencián mozgó gitár tremoló, s az iménti oktávmélyítővel előidézett mély tartományban mozgó hangok indítják az It Took The Night To Beleive című kompozíciót, melyben kisvártatva egy visszhangokkal, zengetőkkel, s torzítókkal modulált férfi üvöltését halljuk. Nagyjából ezen a ponton dől el, hogy a hallgató fojtatja, vagy sem.

Ha már ilyen jól nekikészültem, botorság lett volna itt feladni...

Mazochizmus? Netán pszichés-tűrésküszöb felmérés? Én egyfajta lelki próbatételként éltem meg ezt a 67 percnyi utazást, mely arra az élményére emlékeztetett, amikor egy  krónikus egészségügyi probléma kapcsán, különös határvidékre keveredtem. A Lélek, már nem ezen a világon tartózkodott, de még a másik partot sem érte el. Az agyban dolgoztak az idegvégződések, de a test, már immunis volt a külső ingerekre..

Dél-Amerikában, az őslakosok a peyote kaktuszból nyerték azt a folyadékot, mely segítségével, erre hivatott személyek, rituális ünnepek idején hozzávetőlegesen ilyen élményekkel ajándékozták meg azokat a delikvenseket, akik megítélésük szerint, e katarktikus élményre már érettnek bizonyultak. Az egykori, kelet-ázsiai, közös őshaza népeinek táltosai, galócafőzet elfogyasztása révén ismertették meg törzseik beavatottjait, az életük alkonyán rájuk váró megpróbáltatásokkal.

A Cursed Realms (Of The Winterdemond) viharra emlékeztető hangzuhatagának, az „énekes” hörgésének a bőven effektezett gitár morajlásnak- és sivításnak, ez a könyörtelenül lassú hömpölygése már olyan fojtogató akusztikai miliőt idéz elő, hogy a tízpercnyi hangfolyam lezárásaként hallható, tűrésküszöb közeli recsegés felszabadító élményként hat a műélvezőre.

A cél, az Ortodox Caveman vontatott ritmusú, torzított hangmenete révén válik, ha nem is nyilvánvalóvá, de minden bizonnyal érzékelhetővé. A Bardo-teória mentén tovább haladva, itt már abban a szakaszban járunk, ahol a külvilágból még tompán, de  igen lassú ritmusban érzékelhető impulzusok  hatására keletkező örvényszerű folyamat, egy néma, belső üvöltésben kulminál.

Négy sokat sejtető, lassú, ciklikusan visszatérő gitárakkorddal indul a Candelgoat. A vontatott, Maley-re oly' jellemző, hozzávetőlegesen 2 oktávval lemélyített gitár basszusa, úgy fél perc táján jelenik meg, s moraja, hamarosan kiszorítja a középfrekvenciákat. Az ötödik perc közepén, újra egy emberi hang hörög, valahonnan a tudatalatti katakombáiból. Kisvártatva, fémes, a remízbe kanyarodó villamososok kerekeinek a sínhez súrlódó sivítására  emlékeztető, fülsértő rezgések ölelnek körül. Innen, már nincs visszafelé...

Leginkább, egy MR-diagnosztikai berendezés által elérhető hanghatáshoz hasonlítható az, amit a Cry For The Weeper elején, úgy másfél percig hallhatunk, majd a frekvenciamoduláció lassú hullámzásában, megkondul egy gitár-lélekharang, s ezt követően, belül, már egyre, egyre mélyebbre és távolabbra jutunk. Majd kizökkent egy gitársikoly. Az alsó frekvenciák morajlása, alig követhető ciklusokkal, olykor magasabb regiszterekkel húz ki a mélyből, majd tol újra egyre lejjebb és beljebb.

A zárótételt – természetesen, gitárral előidézett  – harangütések vezetik be.  A „fekete bég” özvegyeként, csejtei várába befalazva, a külvilágtól hermetikusan elzárt, de feltételezett bűneiért halálra sosem ítélt, legendák övezte Báthory Erzsébet  történetének feldolgozását halljuk. Az első hét perc nyomasztó monotóniáját, a már jól ismert, pokolian mélyre pozicionált gitár és az énekes túlvilági hörgése töri meg. Innentől, e két komponens hullámzásának kíséretében jutunk el hosszú percek alatt, az utolsó hangig, melynek lecsengését, az ekkorra már áhított csend nyugalma zárja.

A Sunn O)))-val kapcsolatban, világszerte keringő  urbánus legenda szerint, ez a projekt képes arra, hogy olyan akusztikai élményt produkáljon koncertjein, mely egyes személyiségtípusok esetében idegfeszültséghez, hasfájáshoz, alkalmanként látászavarokhoz, kirívó esetekben depresszióhoz vezethet.

E lemez többszöri meghallgatását követően, talán joggal vetődik fel, a Psychében elhangzó mondat: „Miféle anyag az ember, hogy így kívánja önnön pusztulását?” Ugyanakkor, úgy érzem, hogy az ehhez hasonló próbatételek révén, az emberi elme képessé válhat jelentős idegrendszeri igénybevétel elviselésére.

Videók a következő oldalon!