Híradó - Több mint internet!

HangAdo.tv > Lemezajánló 

Páratlan az a metamorfózis, mely 1993-as debütálása óta tetten érhető a norvég trió munkáiban. A stilisztikai szempontból, jó ideje behatárolhatatlannak tekinthető formáció, legutóbbi albumával újabb, beláthatatlan távlatokat nyitott.

Avatatlan fül számára nem érzékelhetőek azok a finomságok, melyek a kora '90-es években, Skandinávia-szerte kialakult, olykor black metal, olykor északi metal címke alatt emlegetett rockzenei mozgalom, jelentős számú képviselőjének zenéjét jellemzik.

Minden valamirevaló rockzenekar alappillére, az atomóra pontossággal működő ritmusszekció, de a vikingek által kifejlesztett változatban, minden egyéb stílusnál nagyobb teher hárul a dobosokra. Ezekben a csapatokban az ütőhangszeresnek „szögelnie” kell. Általános, hogy a duplázó lábgépek olykor perceken keresztül hozzák a 140-180 körüli tempót és a stabil harminckettedeket, miközben a szakemberek karjai sem lazsálnak és szorgosan ellenpontozzák, az olykor rénszarvascsordák vágtatásához, olykor sorozatvető lövegek ropogásához hasonlatos ritmusképleteket.

A basszusgitárosok, eközben lankadatlan lelkesedéssel  gondoskodnak arról, hogy a lábmunkát tökéletesen követve, hozzájáruljanak a kívánt dinamika eléréséhez.  Számos esetben, megfelelő effekt arzenál, és kézügyesség birtokában, a gitárosok az egyedüli felelősök, a kompozíciók „dallamvilágéért”. Szövegismeret nélkül kilátástalan értelmezni a a frontemberek előadásában megszólaló  –  főként az északi mondavilággal, a természettel és a halálkultusszal kapcsolatos  –  „dalokat”.

Az Ulver munkásságának kezdeti időszakát is ez a hangzásvilág jellemezte, de 1998-ban úgy döntött Kristoffer Rygg, Jørn H. Sværen és Tore Ylwizaker, hogy a műfaj keretei immár szűkösek számukra, s Black Metal Trilógiájuk utolsó darabjával, a sötétebb tónusok jegyében fogant alkotói periódusukat lezárták.

A Farkasok 1998-ban megjelent Themes from William Blake's The Marriage of Heaven and Hell címet viselő dupla albuma, majd a '99-ben közzétett kommüniké, melyben a társaság deklaráltan elhatárolódott  korábbi  stigmáitól, megtizedelte a kezdeti stílus kötelmeihez ortodox módon ragaszkodó metal rajongókat. A dalok tempója, számottevően lassult, a hangszerelés kifinomult, az énekhang, s a melódiák fényes jövőt sejtettek.

A következő, Metamorphosis címet viselő EP, majd a 2000-ben megjelent Perdiction City kapcsán már a zenei kísérleteivel méltán világhírű Coil-hoz hasonlítja őket a szaksajtó. A nem ritkán a trip-hop ritmikai szerkezetére épülő, egyedi atmoszférát, az  előszeretettel és kifinomult stílusérzékkel használt billentyűsök, a nóvumként feltűnő szaxofon és a meghökkentő, töredezett dalstruktúrák jellemzik.

Öt esztendőnyi várakozás előzte meg a sorlemezek közül hatodikként napvilágot látó Blood Inside albumot, mely némi vigaszt nyújt azok számára akik bíztak abban, hogy még visszatér az Ulver lemezeire a gitár. A rockzene hagyományos hangszere mellett, ismét izgalmas képleteket adnak az akusztikus dobok, továbbra is jelen vannak az éteri hangulatokat szolgáltató komplex elektronikus hangképek, de az ízlésesen adagolt fúvósok is a sound részét képezik.

Mérföldes léptekkel jutottunk el, írásunk tárgyához, a 2007. Október 1-jén megjelent, The Sahdows of the Sun című albumhoz. Még a Perdiction City és a Blood Inside megjelenése közti, várakozással  teli időszakban, egy tengerentúli online orgánum számára a sokat tapasztalt, Robert Taylor (Changes) készített terjedelmes interjút a zenekar tagjaival. Ebben a diskurzusban, a szerző részéről felvetődött az a koncepcionális hasonlóság, mely a King Crimson és az Ulver zenéjében tetten érhető. A vikingek ezt megtiszteltetésnek vették.

A nyitó, EOS címet viselő, dalt indító orgonaharmóniák olyan alapot biztosítanak, amely a később csatlakozó szólóénekkel, majd a sorban bekapcsolódó vonósokkal és vokállal kiegészülve, már a harmadik perc táján biztosítja arról a meditatív hangulatokra fogékony hallgatót, hogy jól döntött, amikor közel 50 percre, elérhetetlenné tette magát a külvilág számára. Innentől az Oslo Session String Quartet éteri vonósszólamai uralják a hangképet.

Az All the love, liturgikus tónusokkal indít, de csakhamar lendületet adnak a dalnak, a levegős  –  a szakszerű hangmérnöki munka révén, mégis példátlan dinamikával megszólaló – dobok. A zongora, már a Perdiction City óta a trió kedvelt hangszerei közé tartozik és ennek a dalnak is egyik meghatározó komponense. A dal közepe táján, még bekapcsolódik a vendégzenészként meghívott Mathia Eick trombitaszólója, s az egyre sűrűsödő zongora és dob  improvizatív jellegű futamai vezetnek át a Like Music első akkordjaiba. Hamar megérkezik a vonóskvartett, még egy perc sem telik bele, már újra éteri magaslatokba emel, majd a cselló és a zongora ellenpontozó dallamaival kísért ének visszhangjait követő űrben jelennek meg újra a vonósok. Most cáfolatot kapnak azok, akik kételkednek abban, hogy pszichotikus drogok használata nélkül is teljes értékű élvezetet nyújthat az ilyen jellegű zene.

A Vigil-t, az Ulverre oly' jellemző, fémes effektek, némi zongora és egy monologizáló énekrész vezeti be, de hamar újabb énekszólamokkal emelkedünk a magasba, majd zuhanunk a vonósok által a mélybe. Egy katarktikus pillanat, majd fémek gerjedése. Sebészi pontossággal használják az ipari zene pionírjai által tökélyre fejlesztett atonális hangzásokat. Mindez annak tükrében nem meglepő, hogy a csoport web2-es alkalmazásának baráti körében kiemelt helyen szerepelnek olyan elődök, mint a Coil és a David Tibet. A finoman túlgerjesztett hangok szférikus lecsengése zárja a dalt.

Kelet-ázsiai hangulatokkal indít, a címadó Shadows of the Sun. Az ének bekapcsolódását követően, a hangulat vibrálni kezd, majd néhány zongoraakkord találkozik ismét az orgonával, innentől előbb a dobok, majd újból az ének széles regisztereken mozgó szólamai uralkodnak, de a vonós kvartett jóvoltából ez a felvétel is a távolba vész.

A csendből az „angyalok kórusa” vezeti be a Let The Children Go-t, a xilofon ütemeit egy nagy ívű, lassú dallam viszi el a dobszólóval és xilofonnal aláfestett trombitaszólóig, ahol a dob magányát újra egy remekbe szabott, néhány szekvenciás dallamtöredék oldja fel.

A lemezen mindeddig háttérbe szorult basszusgitár, a legjobb pillanatban kap hangsúlyt. A Solitude ezt a basszus által diktált  alaptémát színezi, s a kétszólamú éneket Eick, free jazz-be hajló finom trombitaszólója kíséri. A dalt, fanyar diszharmóniák zárják.

A Funebrae üstdobbal és zongorával kísért énekszólammal indít. Komor, vészterhes hangulat, melyet Pamela  Kurstin vendégzenész, Theremin improvizációja visz el egy újabb kiteljesedéshez, majd újra egy elégikus zongoratéma következik, melyet a Theremin mélyebb regiszterei díszítenek.

Észrevétlenül elérkeztünk, az album leghosszabb, záró tételéhez, a What Happened-hez, melyben az Ulver korábbi lemezein tökéletesített kortárs-pszicho-industrial hangképei vezetnek át, a vonósnégyes, lassú, záróakkordjaiba. Másfél perc erejéig, újra főszerepet kap, a csend...

Szerző értékelése: a fentiek alapján megkérdőjelezhetetlen az 5 pont, ami jobbára csillagos 5-ösnek tekinthető:)

Szerkesztőségi megjegyzés: A későbbiekben, a cikkben említett lemezek recenzióit is közölni szándékozunk.

Videók a következő oldalon!