Süveges Gergő: Apa-kép-írás 105. - Köszönni muszáj

Adjon Isten minden jót! Csókolom a kezét! Szevasz! Üdvözlöm! Jó napot kívánok! Helló-halló! Pálinkás jó reggelt! Tiszteletem! Puszi mindenkinek! Csácsumicső! Legmélyebb hódolatom! És így tovább: köszönések vég nélkül

Tegeződők, magázódók, tisztelettudók, informálisak; ember legyen a talpán, aki pontosan eligazodik közöttük. Gyerek legyen a talpán, akiből jól nevelt ember válik egyszer.

Az Apa-kép-írás korábbi fejezeteit itt olvashatja.

Büszkeségtől dagadó kebellel hallgattam, ahogy Borka a minap a pénztáros néninek (lehetett vagy huszonöt éves, Borka számára tehát néni) jól artikulált kezicsókolomot mondott. Milyen jól nevelt gyerek, lám, a sok szülői szájtépés és magyarázat csak beérik egyszer – gondoltam magamban. Egészen addig, amíg meg nem hallottam a pénztáros reakcióját. Minek szépítsem: egyszerűen kiröhögte Borkát.
Borka pislogott és szégyellte magát. Azért, mert mindent elkövetett, hogy udvarias és kedves legyen.

Kénytelen voltam beavatkozni. A pénztáros néni – továbbra is röhögve – közölte ugyanis, hogy ilyet neki nem mondjon egy kislány.
– Hát mit mondjon? – érdeklődtem mosolyogva, miközben vérnyomásom emelkedett némiképp.
– Egyszerűen csókolomot – volt a válasz.
– Ugyan vajon miért? – kérdeztem némi ingerültséggel.
– Hülyén hangzik, hogy kezicsókolom… – szeppent meg most már kicsit a pénztáros is.
– Még hogy hülyén hangzik… – fogtam magyarázatba. – Ahelyett, hogy örülne, milyen jól nevelt a kislány! Legalább megmondta, hogy a kezét csókolná meg, nem pedig Önre bízta, hogy találgasson: vajon mire gondolt – fejeztem be a felvilágosítást, majd csoportosan távoztunk.

Borka továbbra is teljes zavarodottságban lépegetett mellettem, muszáj volt tehát megmagyaráznom: – Látod, Borka, olyan udvarias és jól nevelt voltál, hogy a néni teljesen meglepődött. Lehet, hogy még soha egyetlen gyerek sem volt vele ilyen udvarias. Nagyon büszke vagyok rád!

A nevelés egyik célja kétségkívül az, hogy a gyermek – amellett, hogy okosodik, fejlődik, növekszik – mások számára is kellemes, de legalább elviselhető embertárssá váljék. S ennek első lépéseként megtanulja a társas együttélés alapvető szabályait és formáit. Például köszönjön.

Alapvető, de nem a legegyszerűbb elvárás. De azért attól a pillanattól kezdve, hogy a gyerekek megértették: a köszönés nem más, mint „kicsi ajándék” annak, akivel találkozunk vagy akitől búcsúzunk, derekasan igyekeznek megfelelni a feladatnak. Minden elismerés megilleti őket.

Igen ám: azzal, hogy a gátlásokat sikerül levetkőzni, még csak a feladat egyik részét abszolváltuk – hogy a nagyját vagy a nehezét, azt az Olvasó bölcs belátására bízom. De az biztos, hogy következik a még keményebb dió. Ha már köszön a gyermek, vajon hogyan tegye? Mit mondjon? És mit ne mondjon? És kinek mondja? És kinek ne?

A válaszok nem maguktól értetődőek. A pénztáros röhögése ugyanis semmi volt ahhoz képest, amilyen felháborodást Borka egy öregúrnál kiváltott a múltkor. Emberünk a villamoson mindenképp beszédbe akart elegyedni Borkával. Jó. Kérdezgette (mi a neved, óvodába jársz-e, van-e testvéred stb.; szerencsére a „kit szeretsz jobban: apát vagy anyát?” kérdés nem került elő…), Borka pedig derekasan válaszolgatott. Búcsúzásnál pedig, miután felkértem arra, hogy köszönjön a bácsinak, nagy bátran azt mondta: „Viszontlátásra.” Erre aztán elszabadult a pokol.
– Ne tanítsa erre a kislányt! – háborodott fel a férfi.
– Ugyan vajon miért ne? – kérdeztem megütközve. – Tisztességes, udvarias köszönés. Mi vele a baj?
– Nem kislány szájába való – jött a válasz.
Ami nem kislány szájába való, gondoltam magamban, az a cigaretta meg a sörösüveg. És lenne még egy-két ötletem. A szívószál nem tartozik ezek közé.

Mindezt azonban már nem volt időm kifejteni, mert leszálltunk.
A kisgyerekek amúgy is bajban vannak a köszönéssel. Legelőször is – ha már elkövették azt a hibát, hogy magyar anyanyelvűnek születtek – meg kell tanulniuk, hogy létezik tegezés és magázás. De ez sem ilyen egyszerű. Tegezésből is van többféle (micsoda különbség van a „szervusz” és a „csá” között!), s magázásból is jó néhány (magázás… önözés… tetszikezés… megannyi buktató nyalánkság). Hajjajaj. Épp elég szegényeknek megismerkedniük a nyelvi formákkal. De ráadásul még azt is el kell dönteniük, hogy melyik szituációban melyiket választják.

A feladat tényleg kemény dió. Még kiválóan emlékszem serdülőkorom kínos hebegéseire, amikor a dallamosan éneklő, ezáltal kiváltképp idegesítő „csóóóóklommm” formuláról át kellett (volna) állni a „jó reggelt, jó napot, jó estét” stb. formára. Nagy megrázkódtatás ez minden, fiatalemberré avagy ifjú hölggyé válni kezdő emberpalánta számára, aki a már felnőtt és a még gyerek közötti, elmosódó, bizonytalan határ mindkét oldalán kénytelen táncolni. A kamasz próbál megoldásokat találni, döntéseket hozni, viszonyokat tisztázni, de mivel pattanásos, hosszú karú, egyszerre lenéző és szorongó: garantáltan elszúrja.

Vajon miért ne próbálhatnánk meg ezt az egész köszönés-mizériát megspórolni nekik? Sok fájdalomtól és küzdelemtől úgysem tudjuk megóvni őket. De egy-kettőtől hátha. Vajon miért ne taníthatnánk tisztességes, normális köszönésre, ha már ismer ilyet a magyar nyelv?

Próbáljuk hát meg. És a dallamos nyávogásról normál köszönésre váltás folyamatából hagyjunk ki egy lépcsőfokot: épp a már idézett nyújtott csóóóóklommmot. Kedves Olvasó, kövezzen meg, de mi azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy néniknek kezicsókolomot köszönünk találkozáskor, s ugyanazt, esetleg viszontlátásrát búcsúzáskor. Bácsiknak pedig jó reggelt, jó napot, jó estét kívánunk, és biztosítjuk őket a viszontlátás reményéről búcsúzáskor.
Lehet, hogy Borka vagy Marci koravénnek tűnik.

(Annamari és Andris még biztosan nem – ők még nem beszélnek…)

Szerintem viszont inkább tisztelettudónak. És amikor túljutnak egy-egy találkozáson, roppant elégedettnek is.
Úgyhogy kérem, ha találkoznak velük, ne nevessék ki őket. Nagyon büszkék magukra. És én is rájuk.