Süveges Gergő: Apa-kép-írás 104. - Vissza a nullára

Miként két héttel ezelőtt ez már világossá vált, az élet gyermekekkel nem más, mint folyamatos visszakapaszkodás. Még hogy fenntartható fejlődés! Még hogy progresszív előrehaladás! Növekedés! Ugyan, kérem. Az élet folyamatos és kemény küzdelem, hogy ismét elérjük – a nullpontot.

Kőmíves Kelemenék munkája, Sziszifosz szerencsétlenkedése mind semmi ahhoz az eredménytelenséghez képest, ami egy gyermekes háztartást jellemez.

Amit rakunk délre… az estét sem várja meg. Amit felgördítünk félútig… sosem ér a csúcs közelébe. Leomlik, visszagurul, és nem áll meg a kiindulópontnál. Mintha az omló várfalak árkot is ásnának maguk alatt. Mintha a gördülő kő a hegy lába helyett a tengerben kötne ki.

Édesapám (tudják: a Szakállas Nagypapa) tréfált velem hatéves koromban. Azt mondtam neki: éhes vagyok. Ő azt felelte: értem. Mire én: enni szeretnék. Mire ő: ugyan minek? Erre én kerek szemekkel: hát, mert éhes vagyok… Erre ő ugyancsak csodálkozva: teljesen felesleges enni… hiszen úgyis megéhezel újra… akkor meg minek… nem igaz?

Talán még kacsintott is hozzá. És lehet, hogy nem is tudta, mennyire igazat mondott. Jó, lehet, hogy evés terén éppen nem, de majd’ minden más ügyben nagyon is.

A legutóbbi alkalommal kiderült, hogy a gyermekes élet nem más, mint a nullpont megőrzésére tett naiv kísérlet. Kármegelőzés. Nézzük, mit lehet tenni, ha ez nem sikerül. Reparálni lehet. Javítani, helyrehozni, visszacsinálni.

A gyermekes otthon ugyanis valójában kovácsműhely, varroda, patyolat, könyvkötészet, asztalosműhely, műanyagforrasztó, gumiragasztó, de leginkább ezermesterképző. A gyermekes szülő pedig polihisztor; mindenhez értő csodadoktor, aki számára a nap huszonnégy órából, plusz a kisebb-nagyobb javítgatásokra fordított újabb huszonnégy órából áll. (És akkor a jelmezgyártásról még nem is beszéltünk, pedig farsang idejét hagytuk magunk mögött éppen.

És most ne is vesztegessünk túl sok időt a kiszámíthatóan bekövetkező károkra. Mert a frissen kimosott kezeslábasban nyilván sokkal jobban esik belefeküdni a latyakba; a most mosott haj sokkal jobban vonzza a vajas-mézes mancsocskákat; az épp megmosott arcra sokkal szívesebben kenődik még egy kis puding…

… és a friss, ropogós pelenkába kétségtelenül jobb érzés brutális mennyiséget elhelyezni. Ezt nem lehetett volna öt perccel korábban megalkotni.

De mondom, erre ne is vesztegessünk több szót, hiszen meleg víz még akad, a mosógép szívesen mossa ki naponta a kezeslábasokat, és a pelenkából is van még raktáron néhány száz darab. Ezek rutin-kárelhárítások, amelyek benne vannak a napi normál menetrendben. Hja, kérem, ahol festenek, ott még a kötény sem ment meg a teljes ruhatár cseréjétől…

Hanem. Jönnek a feláras – értsd: extra időt igénylő – feladatok. Amelyek egészen egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy mondjuk egy délelőttöt jókedvű játékkal töltsünk, mert a kártevők többnyire szűk határidővel követelik a reparálást. Így aztán a szülő mit tehet… javít. Munkapadja (értsd: konyhaasztal) fölé görnyed, és ragaszt, hegyez, illeszt, elemet cserél, sajnálkozva néz, nyugtat, és megpróbál valami mást kitalálni.

A következő tevékenységek tartoznak fő repertoárjába:
• Szétszaggatott könyvek újraragasztása: bizonyos könyvek gerinctelenekké válnak és teljesen szétesnek, másoknak egy-egy lapjuk hull alá, megint másoknak egy-egy lapjuk reped ketté. Az igazán gondos szülőnek mindenre van megoldása. Cellux, technokol, dekopázs, az eszköztár szinte végtelen.

• Favonat eltört sínjének reparálása: a sín többnyire az eredeti illesztésnél engedi el magát, ehhez jó faragasztó és türelmes szorongatás szükséges. Lényeg, hogy legalább egy kéz hosszú távon foglalt marad.
• Elszakadt karkötők egybecsomózása: Vannak damilos, vannak cérnás és vannak filces alapra készült ékszerek. A legegyszerűbb, ha részmegoldások helyett rögtön az egész hordozót kicseréljük, mert a megkötözött, összetoldott ékességeket leányunk úgysem fogja kellőképpen elegánsnak találni.
• Ceruzahegyezés – hogy ebből mennyi van! –: mintha a gyerekek ennék a hegyeket… ennek persze egyik oka, hogy állandóan rajzolnak és színeznek, a másik pedig, hogy folyton lepotyogtatják a cerkákat az asztalról; így aztán a hegyek már a ceruza belsejében összetöredeznek, hegyezés alkalmával pedig félcentis vidám kis darabkákban potyognak ki a bőrükből.

• Cipőfűzők újrakötése: a dupla csomó sem elegendő, a dupla csomó dupla masnival már nagyobb esélyt kínál, bár amennyi időt megspórolunk azzal, hogy nem kell ötvenméterenként újrakötni, vesztünk is azzal, hogy a séta végén negyed órás procedúra lefejteni az Emberke lábáról. Márpedig hazaérve, amikor már mindenkinek nagyon kell pisilni, ez nem teszi könnyebbé az életet.
• Szoknyáról leszakadt fodor visszavarrása: a pörgős szoknya akkor az igazi, ha minél hosszabb, így minél nagyobb körben pörög, ámde a hosszúsággal egyenes arányban nő a rálépés veszélye. A szélén lévő fodor mindig pórul jár, és így tesz a hosszú szoknyát vállaló szülő is: a csinosság vonzatait is kénytelen elviselni.
• Dömper/autó tengelyének visszaigazítása: vannak játékok, amelyek egyszerűen úgy vannak kitalálva, hogy kizárólag elromolni tudjanak. Természetesen ezek gyermekeink kedvenc tárgyai. Nincs mit tenni: szüntelenül meg kell igazítanunk, vissza kell pattintanunk, helyre kell tennünk. Átlagosan két percig működnek.

A sor tetszés szerint, a végtelenségig folytatható. Ha reálisan gondolkodunk, legfőbb vágyunk nem lehet más: valahogy visszakapaszkodni a nullára. Feljebb lépni, tovább indulni; egyre, majd egyről a kettőre jutni… ugyan. Talán majd húsz év múlva.