Gyorsabban repülnek az énekes madarak, mint hitték

Első alkalommal követték nyomon kutatók egyes énekes madarak teljes vándorlási útvonalait, és felfedték, hogy a madarak kétszer-háromszor gyorsabban haladnak, mint korábban gondolták

Első alkalommal követték nyomon kutatók egyes énekes madarak vándorlási útvonalait, több ezer kilométerrel tovább követve az állatokat, mint a korábbi vizsgálatok nyomán, és felfedték, hogy a madarak kétszer-háromszor gyorsabban haladnak, mint korábban gondolták. Az új információ segítheti a jövőbeli állatvédelmi törekvéseket.  

A kutatók tizennégy fülemülerigót - Hylocichla mustelina, - és húsz bíborfecskét láttak el geolokátorokkal – az első olyan nyomkövető készülékek, melyek elég apróak és könnyűek az énekes madarak számára -, hogy precedens nélküli pontossággal feltérképezzék a madarak körutazását Észak-Amerika és a trópusok között. Két bíborfecskét 15 ezer kilométeren át követtek, Pennsylvaniától az Amazonas-medencéig és vissza, emellett öt fülemülerigót Közép-Amerikába és vissza.

„Ez igazi áttörés” – mondja Bridget Stutchbury biológus, a vizsgálat vezető kutatója. A tanulmány a Science tudományos folyóirat eheti számában jelent meg. A kutató és csapata képes volt „pontosan követni, hogy a madarak hol töltötték a telet, és hogyan jutottak oda”, pennsylvaniai költőhelyeikről. „A legtöbb, a vándormadarakat tanulmányozó ember számára ez évekig csak álom” – mondja Stutchbury, aki a vizsgálathoz a National Geographic Társaság kutatásért és felfedezésért felelős bizottságától kapott támogatást, és a Purple Mountain Természetvédelmi Társasággal működött együtt.  

Stutchybury és csapata 2007 nyarán engedte el madarait, majd a következő tavasszal gyűjtötte be a visszatérőket, ezzel együtt az útjukról és migrációs sebességükről szóló adatokat is. A madarak utazási sebessége megdöbbentette a kutatókat. Mindegyik egyed kétszer-hatszor gyorsabban haladt tavaszi visszatérő útján, mint az őszin. Az egyik nőstény bíborfecske tizenhárom nap alatt robogott vissza északra, naponta mintegy 577 kilométert tett meg, ezzel szétzúzta az énekesmadaraknál korábban becsült napi 150 kilométeres értéket.

„Talán ez egyfajta szupermadár, ám tényleg lenyűgözött, hogy egy madár képes erre” – mondja Stutchbury. „Ezek a madarak tényleg gyorsan utaznak, és minden szabályt áthágnak”. Mostanáig az ornitológusok meg voltak torpanva az énekes madarak migrációjának részleteit illetően, ami aggodalom forrását képezte, mivel számos énekes madár populációja hanyatlik, és senki nem tudja, miért.  

Az énekes madarak – a Föld madárfajainak mintegy 46 százaléka – túl törékenyek ahhoz, hogy a legpontosabb nyomkövetőket hurcolják magukon, azon műholdas készülékeket, melyek helyzetüket azonnal távoli számítógépekhez közvetítik. Ezért a kutatók főként „pillanatfelvételekre” támaszkodnak az énekes madarak utazásával kapcsolatban, méghozzá úgy, hogy a nagy rajokat figyelik az időjárási radarképeken, vagy pedig megjelölik a madarakat, és megpróbálják azokat elkapni az áthaladás során.

1973-ban egy rádiós adóvevővel ellátott fülemülerigót egyedülálló, 1500 kilométeres távolságig követtek nyomon. A nyomkövető technológia miniatürizálásának köszönhetően, Stutchbury csapata jócskán lehagyta ezt a rekordot. Az áttörést a tízcentes méretű geolokátorok tették lehetővé, ezek az akkumulátorral működő készülékek alig néhány grammot nyomnak, rögzítik a fényt, így adatokat tárolnak a napfelkelte és napnyugta idejéről, mely földrajzi szélesség és hosszúság szerint változik.

Stutchbury a készülékek mini verzióival látta el a madarakat. Ezeket a Brit Antarktiszi Felmérés számára fejlesztették ki az albatroszok követésére. Amellett, hogy kimutatták, a madarak sokkal gyorsabban repülnek a korábban hitt értéknél, a geolokátorok azt is felfedték, hogy egyes madarak az őszi migráció során kényelmesen megszakítják útjukat – a bíborfecskék esetén ez három-négy hét volt a mexikói Yucatán-félszigeten. A kutatók azt is megtudták, hogy a fülemülerigók szorosan együtt maradnak téli tartózkodási helyeiken Hondurasban és Nicaraguában.  

Mindkét információ nagyon hasznos a későbbi védelmi törekvések szempontjából. A vizsgálat előtt „nem tudtuk, hogy amennyiben megállnak, azt hol teszik meg tavaszi vagy őszi vándorlásuk során” – mondja Stuart Pimm természetvédelemmel foglalkozó ökológus, aki nem vett részt ebben a vizsgálatban. „Az új vizsgálat felfedi, hol vannak ezek útmegszakítások, és azt is, hogy azok igen fontos táplálkozási helyek”.

A Honduras-Nicaragua régió létfontosságú terület a védelem szempontjából - mondja Stutchbury –, mivel a fülemülerigók egyedszáma az utóbbi négy évtizedben mintegy harminc százalékkal csökkent, valószínűleg az erdőirtás és az élőhelyek elvesztése miatt ezen régióban. „A vándorló énekes madarak számos faja az utóbbi negyven évben hanyatlik. A geolokátorok trükkje éppen az, hogy segítik az egyes fajok közvetlen védelemét. A problémák ugyanis mások lehetnek a fülemülerigó, a seregélysármány és a gébics esetén”.

Általánosságban az énekes madarak védelme nagyon fontos – hangsúlyozza a kutató – mivel számos faj ellenőrzés alatt tartja a rovarokat, és segít fenntartani az erdőségeket a magvak szétszórásával. Számos énekes madár, mint a poszáta vagy a lombgébics túl apró a geolokátoros követéshez. Ám egy nap, talán lehetségessé válik, hogy az énekes madarakat hőérzékelő geolokációval kövessék nyomon.

Russell Greenberg a Smithsonian Vándormadár Központ – mely szintén nemrég kezdett geolokátorokat alkalmazni az énekes madarakon – kutatója azt reméli, hogy egy nap azokon a madarakon is használhatja a készülékeket, melyek a mérsékelt zónában telelnek, ahol a  változó időjárás komolyan befolyásolhatja a vándorlást.  

„Számos kutatás van, mely azt mutatja, hogy a madarakat érinti a klímaváltozás” – mondja Greenberg. „Ha a hőmérséklet januárban felmelegszik, akkor megint észak felé indulnak?”. Most, hogy Stutchbury és csapata a geolokátorokkal elérte ezt a komoly eredményt, talán erre a kérdésre is hamarosan meglesz a válasz - mondja a kutató.