Süveges Gergő: Apa-kép-írás 103. - Maradni nullán

Az élet gyermekekkel nem más, mint folyamatos állóháború. Még hogy fejlődés! Még hogy előrehaladás! Növekedés! Ugyan, kérem. Az élet folyamatos és kemény küzdelem, nehogy visszacsússzunk – a nullpontról.

„Minden, úgymond a költő, ami felfelé nem hág, lefelé süllyed” – mondja Kölcsey Ferenc a Parainesisben. És miközben bizonyára igaza van, a kisgyermekes szülők mégiscsak elsősorban azon igyekeznek, hogy lefelé ne süllyedjenek. Ez a minimálprogram. Felfelé mozdulásban legszebb álmaikban reménykednek csak, de úgyis tudják, hogy reményük csalfa.

Felfelé mozdulni legfeljebb Annamari tud, de azt ő küzdelme igazán semmiség a miénkhez képest.

Éppen elég energiát emészt fel az állandó készenlét, a bajmegelőzés, a károk mérséklése. Épp elég öröm, ha sikerül úgy befejezni a napot, hogy maradandó sérülés, anyagi kár nem keletkezett.

A gyermekes élet valójában két törekvés párhuzamos jelenléte: kármegelőzés és helyrehozás. Ez alkalommal vegyük górcső alá az elsőt, két hét múlva pedig az utóbbit. Mindkettő tanulságos.
Nézzük tehát először is a minimálprogramot. A nulla megőrzését. Azért ugyanis keményen meg kell dolgozni. Elképesztő erőfeszítéseket teszünk, hogy oda jussunk, ahonnan elindultunk. Pont olyan ez, mint a körhinta...

Mindenekelőtt szögezzük le: soha.
És nyomatékosan ismételjük meg: soha.
Soha nem lehetsz elég éber. Soha nem lehetsz elég előrelátó. Alapigazság: ahogyan a szervezett bűnözés néhány lépéssel mindig a rendőrség előtt jár, ugyanúgy bottal ütheted a nyomukat a lakásban szervezkedő maffiózóknak. Nincs az a furfangos, leleményes, sziporkázó jóstehetség, nincs az a pallérozott szülői agy, amelyik képes lenne megjósolni minden eshetőséget.
Ha elrakom az asztalról a vázát, kiborítják a vizespoharat. Ha a vizespoharat is elrakom, szétmaszatolják a vajat.

Ha a vajat is elrakom, apró morzsákká trancsírozzák a kenyeret. Ha a kenyeret is elrakom… mindenki éhen marad. Jó megoldás nincs.
Ha elrakom mindazt, ami éles, rátalálnak arra, ami hegyes. Ha elrakom mindazt, ami hegyes, kiderül, hogy a tompával és életlennel ütni azért még lehet, még ha véletlenül is. Ha minden tompát, életlent, hegyeset és éleset elrakok, megszerzik a hosszú hajlékony fojtogatót. Ha azt is elpakolom, előkerül az egészen apró, rakosgatható, szétgurítható, amely legfőképpen lenyelhető.

Ha ezt is elpakolom, nyüszítenek, hogy nincs mivel játszani. És igazuk van...

Ha azt mondom, játsszunk együtt, előbb-utóbb megbuggyannak és duhajkodni kezdenek. Mert mindig lesz, aki másképp szeretné, aki többet szeretne belőlem, aki egyedül akar. Márpedig a duzzogásnak, sértődésnek csapkodás, huzakodás, szélsőséges esetben törés-zúzás a vége. Ha ellenben azt mondom, most egy kicsit játsszatok egyedül, amíg elmosogatok, egy percen belül kitör a forradalom. Széthúzzák, elszakítják, összetörik, a nagyobb szeretet jegyében. Hiába: se velem, se nélkülem.

Tovább is van, mondjam még? Azt hiszem, fölösleges. Inkább felidézem a Ray című film egyik jelenetét, amelyben a koncertre induló Ray Charles félreérthetetlenül jelzi búcsúzó feleségének, hogy most egyáltalán nem a koncerten jár az esze. A feleség, miközben kibontakozik az ölelésből, ikonikus mondatot mond: „Soha ne kezdj olyasmibe, amit nem tudsz befejezni.”

Nos, a gyermekekkel egyedül otthon maradó szülő legfontosabb törvénye valami ehhez hasonló, csak egészen más. Az így szól: „Soha ne kezdj olyasmibe, amit nem tudsz bármelyik pillanatban abbahagyni.” Szemetet kivinni eszedbe se jusson. Vécéről szó sem lehet. Hátat fordítani tilos. Hiszen épp a legfontosabb cél kerül akkor veszélybe: maradni nullán, és nem zuhanni mínuszba.

És még így sincs túl sok esélyed. Előbb-utóbb szétpotyog, kiesik, lezuhan, maszatol, rátekeredik, szétmállik, összegyűrődik, elszakad, összetörik… valami. Ha más nem, a mécses...

S ez a sok-sok valami… megannyi mínusz.
S ha mindez bekövetkezett, jöhet a nagy népi játék második felvonása: ha már megelőzni nem sikerült (mert nem is sikerülhetett), legalább próbáljuk meg helyrehozni a kárt. Hogyan? Erről lesz szó a következő alkalommal. Valami olyasmiről, mint az elsősök számolásórájának bölcs kérdése: ha öten utaznak a buszon és leszállnak heten, hány embernek kell felszállnia, hogy senki se maradjon rajta...

A cél tehát: mínuszból vissza a nullára. Legközelebb felkapaszkodunk.