Darwin máig az evolúciókutatás legnagyobb alakja

Szathmáry Eörs evolúcióbiológus a Collegium Budapest hétfői Darwin-napján elmondta, a kétszáz éve született természettudós máig az evolúciókutatás legnagyobb alakja

"Darwin máig az evolúciókutatás legnagyobb alakja; alapvető, ahogy a természetes kiválasztódásra épülő elméletét és az alapmechanizmusokat leírta" - értékelte Szathmáry Eörs evolúcióbiológus a 200 éve született brit természettudós jelentőségét abból az alkalomból, hogy a Collegium Budapest hétfőn Darwin-napot tartott neves külföldi és magyar szakértők részvételével. 

Az evolúcióelmélet napjainkban is az egyik legfontosabb és legnagyobb hatású teória, jelentőségében a relativitás általános elméletével vagy a kvantumelmélettel mérhető össze - mondta Szathmáry akadémikus. Az élő szervezet működése iránti jó érzék, alapos megfigyelések és a természet történetének ismerete egyaránt jellemző Charles Darwinra, akinek A fajok eredete című műve 150 éve jelent meg. Az elmúlt évtizedek evolúciós biológiájának nagy eredményei közé tartozik, hogy az elméletet kiterjesztette nem nyilvánvaló területekre és esetekre is.

A hagyományos szinteken túllépve a molekulák, az ideák és a nyelvi struktúrák világában is alkalmazzák ma már azt a gondolatvilágot, amely az evolúciós egységekre jellemző - tette hozzá az evolúcióbiológus. Ezeknél a populáción belül a változékony jegyek legalább egy része úgy öröklődik, hogy megváltoztatja az egyén sikerét a túlélésben vagy a szaporodásban. A darwini elmélet elmélyítése magyarázatot adott például arra is, hogy egyes egyedek miért mondanak le saját szaporodásukról más egyedek javára, ha a rátermettség maximalizálása az adott rendszer célja - utalt egy vitatott kérdésre Szathmáry. 

A darwini evolúciós elmélet hatása a pszichológiai megközelítésekben is megjelent. A funkcionalista szemlélet szerint a lelki jelenségek, az emberi emlékezet és az érzelmek is evolúciósan fejlődnek ki - magyarázta Pléh Csaba akadémikus. Másrészt az embernél jellegzetes egyedfejlődés tapasztalható, ezt a gyermeklélektan vizsgálja. A pszichológus szerint abban a hitben, hogy az embernél sajátosan nagy jelentősége van az egyedfejlődésnek, darwini elvek érvényesülnek, a gyerek azt tanulja meg, ami hasznos számára. Társadalmi szempontból különösen érdekes a harmadik terület, melyben a tudományág átveszi az evolúciós hozzáállást, ez az egyéni különbségek vizsgálata.  

Amint Pléh Csaba kiemelte: ahogy testi vonatkozásban változatosságot mutat az ember, úgy a lelkiekben is, melyeket értelmezni kell. A mai pszichológia úgy véli, hogy az egyéni különbségek tekintetében az emberi társadalmak érdeke az, hogy a változatosság fennmaradjon. "Nem az a társadalom érdeke, hogy a legjobbak éljenek túl, hanem az, hogy nem várt nehézség felbukkanásakor is alkalmazkodni tudjon. Az alkalmazkodás lehetősége, a változatosság alapvetően fontos az embernél" - hangsúlyozta Pléh Csaba. 

A megemlékezést szervező Collegium Budapest 1994 óta az elméleti biológia és az evolúciókutatás egyik központjává vált Magyarországon, mára jelentős kutatóhálózat működik körülötte, melynek tagjai közül került ki az előadók zöme is.

Charles Darwin

200 éve, 1809. február 12-én született a hagyományos világképet alapjában felforgató, az evolúció elméletét kidolgozó angol természettudós, Charles Darwin. Először orvosnak készült, később teológiát tanult, majd érdeklődése a geológia és a botanika felé fordult. Huszonkét évesen egy földkörüli expedíció lelkes, de tapasztalatlan tagja lett, az út során szakadatlanul gyűjtött, rendszerezett. Híres és elismert természettudósként tért haza, de a Biblia tanaiba és a fajok állandóságába vetett hite megingott. Hazatérve megházasodott. A precíz tudós táblázatba foglalta a lépése mellett és ellen szóló érveket, s mivel a mérleg serpenyője kicsit a házasság felé billent, a keresgélést mellőzve unokahúgát választotta.  

1839-ben visszavonult a nyilvános szerepléstől, élete végéig magányos remeteként élt London környéki otthonában, egy különös betegségtől kínozva. Orvosai trópusi fertőzésre gyanakodtak, utólag úgy tűnik, pánikbetegség gyötörte, agorafóbiával és tömegiszonnyal súlyosbítva. A mélyen vallásos Darwin vélhetőleg evolúciós elmélete súlyos világnézeti következményeitől rettegett. Darwin az útja során gyűjtött állatokat vizsgálva rájött, hogy a fajok átalakulhatnak egymásba, s helytől és kortól függően változnak. Nemcsak a fajok közti, hanem a fajon belüli, egyedek közötti versenyt is észrevette; tőle híresült el a "küzdelem a létért" kifejezés.

Elmélete szerint egy populációban a természetes kiválogatódásnak, szelekciónak van döntő szerepe: az adott körülményekhez jobban alkalmazkodó egyednek nagyobb esélye van a fennmaradásra és a szaporodásra. Ha az előnyös tulajdonságok a szaporodás során átadódnak, idővel túlsúlyba kerülnek és új faj jön létre. Darwin sokáig húzódozott attól, hogy publikálja túl radikális, a korabeli törvények alapján akár büntethető nézeteit. 1858 nyarán azonban levelet kapott Alfred Russel Wallace angol természettudóstól, aki hasonló nézeteket írt le, így nem sokkal később nyomdába adta A fajok eredete természetes kiválasztódás útján, avagy a létért való harcban előnyhöz jutott fajták fennmaradása című könyvét.

Az 1859. november 24-én megjelent mű központi gondolata, hogy az élővilág fejlődése a természet állandó változásának és átalakulásának természetes következménye, a különböző fajok és a fajokon belüli változatok létrejötte a körülöttük lévő élő és élettelen környezet kölcsönhatásával magyarázható. Legalapvetőbb állításai ma már teljeskörűen elfogadottak, viták csak Darwin elméletének részletei körül zajlanak. A fajok eredete akkor óriási vihart kavart, támadták a bibliai világteremtés és az isteni beavatkozás hívei, de Linné követői is, akik attól féltek: ha az osztályozott fajok nem örökérvényűek, munkájuk megkérdőjeleződik.  

Darwin 1865-ben megkapta ugyan a Royal Society kitüntetését, de nem evolúciós elméletéért, hanem egyéb érdemeiért. A tudóst ennek ellenére semmi nem téríthette el igazától, sem lelkesedés, sem megbotránkozás, sem dicsőség. További műveiben A fajok eredetét folytatta, életének utolsó évtizedében elsősorban botanikai kutatásokat végzett, ekkor már nagy tisztelettől övezve. 1882. április 19-én halt meg. A westminsteri apátságban a brit nagyságok között temették el - a kormány részéről ez az egyetlen megtiszteltetés érte.