Nagy agyuk miatt maradtak életben az ősi madarak

A Kréta-Tercier tömeges kihalás mintegy 65 millió évvel ezelőtt kipusztíthatta a dinoszauruszokat, ám azok, akik életben maradtak - napjaink madarainak ősei – valószínűleg azért élték túl, mert madáragyuk volt

Fosszilizálódott madárkoponyák komputer tomográfiás szkenjeinek elemzése azt mutatja, hogy az álltoknak sokkal fejlettebb, nagyobb agyuk volt, mint a kutatók korábban hitték. „A mai madarak a kréta-kori kihalás túlélőinek közvetlen leszármazottai, amelyek a bolygó egyik legsikeresebb és legváltozatosabb csoportjává váltak” – mondja Dr. Stig Walsh, a londoni Természettudományi Múzeum paleontológusa.  

„Voltak egyéb, repülő állatok is akkoriban – mint a pterosaurusok és a madarak idősebb csoportjai” – mondja Walsh – „ám azt nem tudtuk, hogy a ma életben lévő madarak ősei miért élték túl a kihalási eseményt, míg mások nem. Nagy rejtélyt jelentett, egészen mostanáig”.

A nagyobb és sokkal összetettebb agy talán kompetitív előnyt adott az állatoknak a többi ősi madárral és a ptreosaurusokkal szemben, segítette őket, hogy a tömeges kihalási eseményt követően jobban adaptálódjanak a megváltozott környezethez. A ma élő madarak nagyobb aggyal rendelkező fajai nagyobb valószínűséggel élnek szociálisan sokkal összetettebb csoportokban, és sokkal komplexebb, rugalmasabb viselkedést tanúsítanak, mint azok a fajok, melyek agya kisebb. Példának okáért a hollócsalád tagjainak nagy agyuk van, egyesek eszközöket készítenek és használnak, így a táplálékszerzés ravasz módjait találják fel.

A korábbi kutatás azt sugallta, hogy a nagyobb aggyal rendelkező madarak nagyobb valószínűséggel maradnak életben, amennyiben új környezetbe kerülnek, mint azok, melyek agya kisebb. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy ezen típusú viselkedésbeli rugalmasság már a modern madarak őseinél is megvolt, már a K-T kihalási esemény előtt. „A kihalási esemény után az élet különösen kihívó lehetett” – mondja Walsh. „A gyorsan változó környezethez és táplálék elérhetőséghez adaptálódni nem tudó madarak nem maradtak életben, míg a nagyobb aggyal rendelkező egyedek rugalmas viselkedése lehetővé tette, hogy az állatok körbejárják a problémát”.

A kutatócsapat két megkövesedett tengerimadár-maradványt vizsgált meg, melyeket Angliában, a London Agyagformációban találtak meg Sheppey szigetén. Ezek az üledékek híresek a jó állapotban fennmaradt fosszíliák széles tárházáról. A fosszíliák között puhatestűek, halak, madarak és még emlősök is előfordulnak. Ezen ősi élőlények meleg, fél trópusi feltételek között éltek Anglia déli részén 55 millió évvel ezelőtt. A londoni Természettudományi Múzeum paleontológusa, és a csapat vezetője, Dr. Angela Milner megmagyarázta, hogyan derítették ki az agyméretet.  

„Az agy alakja lenyomatként megmarad a madarak agyüregének belsejében, és az agy eredeti alakjának, valamint térfogatának meglehetősen pontos megközelítését reprezentálja. CT-elemzéssel létre tudtuk hozni ezen üreg virtuális lenyomatát, így az agy alakja és részletei, valamint az idegek elemezhetővé váltak”. 

 Az Odontopteryx toliapica a nagytestű, sikló tengeri madarak kihalt csoportjához, az úgynevezett Csontos fogúakhoz – Odontopterygiformes – tartozott. A legnagyobb egyed szárnyfesztávolsága elérte a hét métert. A Prophaethon shrubsolei a modern trópusi madarak kihalt rokona volt, mely világszerte a trópusi területeken élt.

„Nem számítottunk arra, hogy az Odontopteryx toliapica és a Prophaethon shrubsolei agya ennyire hasonlít majd a modern madarakéhoz” – mondja Walsh. „A legidősebb, ismert madár, az Archaeopteryx agya nagyon madárszerű, de nem olyan nagy, mint a fosszilis tengeri madaraké, vagy a ma élő madárfajoké. Az agy azon részei, melyek a látást, a repülést és a magasabb szintű funkciókat, beleértve a tanulási képességet és az információkra történő emlékezést szabályozzák, minden ízükben ugyanolyan kiterjedtnek bizonyultak az 55 millió éves fosszíliákban, mint a modern fajokban. Ez azt bizonyítja, hogy a madáragy megjelenését és szervezettségét tekintve már akkor modern volt”.