Süveges Gergő: Apa-kép-írás 100. – Önsorsrontás felsőfokon – másodszor és utoljára

Két héttel ezelőtt megismerkedtünk az önsorsrontással mint alapvető gyermeki lételemmel. Kiderült, hogy Borka és Marci hogyan adják elő mindezt. Lássuk most, hogy Annamari és Andris mi módon követik a nagyok példáját.

Előrebocsátom: szolgaian és nagy hatékonysággal. Csak memóriafrissítésként mondom, hogy a dolog általában felfokozott idegállapotban, azaz hiszti alkalmával következik be, alapképlete pedig a következő. Gyermeki vágy + szülői beavatkozás = hiszti. Hiszti + szülői eltökéltség = a gyermeki vágy teljes megtagadása. Ezt teszi a majd' hatéves Borka, a négyéves Marci - és ezt a többiek is. Haladjunk továbbra is nagyság szerint.

Annamari olyan mesteri fokon űzi az önsorsrontást, hogy vele kapcsolatban két epizódot is el kell mesélnem.

Az elsőben a kiabáló Annamarit ismerhetjük meg. Ő ugyanis kiabálni szokott. Általában mindig, de evés közben kiváltképp. Ha valami nem úgy történik, ahogy azt a Kiskisasszony elképzelte. A szörpig még nagyjából rendben mennek a dolgok.

Hanem utána kitör a balhé, ha… ha sajtot kap, pedig sonkát kért; ha sonkát kap, pedig sajtot kért; ha sajtot kért és azt is kapott, de nem ő teheti rá a kenyérre; ha… Ha-ha-ha. Roppant szórakoztató.

Ilyenkor etetőszékestől az előszobában szoktuk elhelyezni a Leányt, mondván: "Amint csend lesz, visszajöhetsz." Ő azonban - ellentétben a korabeli Borkával - nem juhászodik egykönnyen. Üvölt, üvölt, egyre hangosabban. Márpedig ő is pontosan tudja: minél hangosabb, annál tovább marad az előszobában. Mégis: a hangerő - és így a távolság - nem csökken. Többnyire a következő párbeszéd játszódik le köztünk. "Kérsz reggelit?" Bólint. "Ha csendben maradsz, visszajöhetsz." Bólint. "Vége a hisztinek?" Fejét rázza, és már üvölt is tovább. Feloldhatatlan konfliktus. Hamisítatlan önsorsrontás.

A megoldás ez alkalommal is a szülőktől indul. A titok nyitja az, hogy oda kell menni a tomboló hisztigombóchoz, és mélyen a szemébe nézve megkérdezni: "Tudsz csendben, szépen reggelizni?" Erre többnyire heves bólogatás a felelet, amit üvöltve nem lehet megtenni, következésképp egy pillanatra csend támad. S ha az elterelés sikeres, a reggeli teljes létszámmal folytatódik.

Annamari önsorsrontó technikája más alkalommal is kifinomult. Bár beszélni még nem tud, kívánságait tökéletesen megérteti velünk. Ez alkalommal arra kér, vigyem le ölben a lépcsőn. Eszem ágában sincs, tele van a kezem szőrállatokkal, gyereknadrággal és a szemetes tartalmával. Ő erősködik, hogy márpedig de. Én kötöm az ebet a karóhoz; próbálok észérvekre hivatkozni, melyek alapján egyértelmű, hogy nem. Hiába. Rendben, kössünk kompromisszumot. Leviszlek félútig, a lépcsőfordulóig, onnan viszont egyedül kell jönnöd, rendben? Rendben. Úgy is lesz. A "rendben" kivételével. Amikor ugyanis félúton földre eresztem a Hölgyet, kitör a botrány. Toporzékolás, vörösödés, könnyek, tátott száj, gutaütés. És roppant hangerő.

Valamint a végső elkeseredés: Annamari dühöngve visszamászik az emeletre, ott pedig a klasszikus, földre vetődős technikával próbál nyomást gyakorolni.

Mintha attól hamarabb jutna a földszintre, ugyebár… Klasszikus, tankönyvbe illő önsorsrontás: "Ha nem viszel le, majd megmutatom én neked! Úgy visszamászom, hogy attól koldulsz! Látod, már megyek is! Ugye, már bánod, hogy nem vittél le? Látod, milyen magasan vagyok?"

Ennyit talán Annamari küzdelmeiről saját magával, az elemekkel és az emeletekkel. Nézzük Andrist.

Ki hinné, hogy egy gyermeknek három hónap sem kell ahhoz, hogy valódi, gyakorlott és tapasztalt önsorsrontó váljék belőle? Pedig ez a helyzet. Még akkor is, ha Andris egyelőre sokkal többet nem tud annál, mint hogy 1. hason aludjon; 2. háton nézelődjön; 3. és üvöltsön, ha a két pozíció között váltani szeretne. A váltás többnyire a szomorúságot is messze űzi: ha hátról fordítjuk hasra, az többnyire elalvást eredményez, hiszen háton aludni Andris szerint csak végszükség esetén lehet. Ha pedig hasról hátra, az gyakran az ébredés utáni, kipihent helyzetet kíséri, amikor a csemete késznek érzi magát arra, hogy alaposan szemügyre vegye a feje fölött lógó, zörgő-börgő micsodákat.

Kivéve azt az esetet, amikor nem tudjuk azonnal hanyatt dobni. Mert a másik épp a vécéből kiabál, a harmadik kiborította a kakaóját, a negyedik a jövő évi születésnapjának meghívottjait sorolja (az Isten szerelmére, Borka: még öt hónap van addig…). Tehát a hanyatt fordítás még várat magára. Ez alatt a néhány perc alatt Andris annyira felhúzza magát, hogy a köldökéig elvörösödik. Csukott szemmel, félig feltámasztott fejjel üvölt bele a vakvilágba. S ha végre odaérünk és felvesszük, a sértettsége nem csillapodik. Csukott szemmel üvölt - a karjainkban. Megpróbálhatjuk persze hanyatt fektetni, de csukott szemmel úgysem látja a lógantyúkat.

Pedig ha kinyitná… akkor a sok néznivaló elterelné a figyelmét arról, hogy milyen rettenetes is az élet. De nem nyitja. S hiába is mondjuk neki: "Andris… legalább a szemed nyisd ki… az élet szép… ne bömbölj…" Minden hiába. Üvölt, mert nem látja a játékát; nem látja a játékát, mert csukott szemmel üvölt. Szép szokás, okos szokás, értelmes szokás ez az önsorsrontás…

Összefoglalva: ha az embernek nincs baja, csinál magának. Nagyjából ebben látszik az önsorsrontás kvintesszenciája. Egyetlen reményünk lehet: előbb-utóbb megnőnek, és benő a fejük lágya. És akkor majd nem hisztiznek, nem üvöltenek, nem csapkodják magukat a földhöz.

Juj, de jó lesz. És már nincs is messze. Azt a tíz-tizenöt évet most már guggolva is kibírjuk.