Süveges Gergő: Apa-kép-írás 99. – Önsorsrontás felsőfokon – először

A gyermek alapvetően két dologra képes: 1. felismerni a saját érdekeit, és azokért tűzön-vízen át küzdeni; 2. minden rendelkezésre álló eszközzel harcolni – a saját érdekei ellen. Ez utóbbit nevezzük röviden önsorsrontásnak. Szép szokás, okos szokás, érdemes vele közelebbről is megismerkednünk.

Az Apa-kép-írás korábbi írásait elolvashatja itt.

A dolog általában felfokozott idegállapotban következik be. Azaz: a hiszti velejárója. Arra vonatkozó kutatásaim még folyamatban vannak, hogy melyik az ok és melyik az okozat, ehhez azonban mikroszkopikus vizsgálatokat kellene folytatni, ugyanis időben a kettő nagyjából egybeesik; ember legyen a talpán, aki a pontos sorrendiséget megállapítja.Az önsorsrontás alapképlete ugyanis a következő. Gyermeki vágy + szülői beavatkozás = hiszti. Hiszti + szülői eltökéltség = a gyermeki vágy teljes megtagadása. Mondom, ez az alapvariáció, számtalan variánssal. És ezeket a variánsokat kivétel nélkül minden gyermek eljátszogatja; ki így, ki úgy. Lássuk csak, melyiküknél is kezdjük…Kezdjük talán az éppen ma névnapját ünneplő Nagyobbik Nagy és Okos Nővérrel, Borkával. A helyzet a következő. Téli sétára indulnánk. Ehhez – kell-e mondanom – a ruhákon kívül alapvető kellék a cipő, amely nem ázik át, bírja a havat, és melegen tartja a Kisasszony lábát. Legalább egy darabig.

Borka, kérlek, állj neki, húzd fel a cipődet. De Apa, segíts. Az most nem fog menni, látod, hogy éppen Andrist teszem tisztába, utána felöltöztetem, babakocsiba rakom, aztán ruhát adok Annamarira is, és akkor Marciról még nem is beszéltem. Egyébként is: nagylány vagy már, húzd fel ügyesen, bekötni segítek majd.Ebben a pillanatban gyökeres fordulatot vesz a családi kommunikáció. Míg én Andris fenekével vagyok elfoglalva, Borka szája görbül, majd tárul. Előbb sírásra, aztán üvöltésre. Hogy de ő nem tudja. És neki sose. És különben is. Pláne nem hajlandó. Még ha tudná se. De hát mondja, hogy nem tudja.Áll tehát a Kicsi Lány a nagy szájával az előszoba közepén, nagykabátban, sapkában, sálban – és zokniban. S amikor látja, hogy Apa továbbra is Andris csomagolásán munkálkodik, végső érvként így rikolt: „Jó, akkor mezítláb megyek ki a hóba!” S úgy is tesz. Felrántja a bejárati ajtót, és trappol, mint nyáron, egyenesen a kertbe kifelé.„Ha nem segítesz, inkább megfázok neked jól!” – üzeni a Kis Pukkancs, aki persze két lépés után még hangosabb sírásra fakad, amikor a hideg hólé először véteti észre magát a zoknijában. Hát nem az önsorsrontás magasiskolája, amit művel? (Nem beszélve a gyógykezelésről, amely persze a kegyetlen szülőre vár.)Folytassuk Marcival. Őt az éhség képes leginkább önmaga ellen fordítani. Egy bizonyos ponton túl ugyanis olyan hisztissé válik, hogy képtelenség vele kommunikálni. Félreértés ne essék: nem éheztetjük a gyereket, csak nem adunk neki enni… mondjuk az esti lefekvéstől a reggeli ébredésig. Ekkor Marci már olyan éhes, hogy inkább nem kér enni.

„Marci, kérlek, kezdd el azt a kenyeret, meglátod, egy-kettőre jobb kedvű leszel.” „Nem kérem! Nem kérek semmit!” A kör ördögivé kunkorodik: hisztis, mert éhes; nem eszik, mert hisztis; egyre éhesebb lesz, mert nem eszik. Innen szép nyerni.Az aggódóknak és a tanácstalanoknak mondom: az évek során megtaláltuk a megoldást: közvetlenül ébredés után, lehetőleg még az ágyban egy bögre meleg kakaót kell felszolgálni a Fiatalúrnak. Azzal kibírja a konyháig. Különben üregi nyúllá változik, aki a visításban látja élete egyetlen értelmét. Derűs reggelt kívánok…Két hét múlva az is kiderül, Annamari és Andris milyen módszerekkel lépnek a nagy elődök, testvéreik nyomdokaiba. Ne legyenek illúzióink: minél többedik gyermek sajátítja el a technikát, az annál kifinomultabb, eredményesebb és nagyszerűbb lesz.

(Befejezése következik…)

Süveges Gergő
 gergo.suveges@mtv.hu
 www.suvegesgergo.hu