Süveges Gergő: Apa-kép-írás 98. - Tiltott gyümölcsök
Forrás: Süveges Gergő |
2008. november 20. csütörtök 13:17 |
Kerekedhetnek kínos beszélgetések, no meg nem szűnő fülrágások is
– Nagypapa, vegyél nekem fagyit!
– Nincs nekem arra pénzem…
– Sörre bezzeg van!
Nos, igen… amikor a gyermeki megfigyelőképesség, szemfülesség, leleményesség és kifejezőkészség párosul az őszinteséggel és a természetes életösztönnel, abból kínos beszélgetések kerekedhetnek.
Kerekedhetnek kínos beszélgetések, no meg nem szűnő fülrágások is. Mert ami felnőttes, az mindig vonzó. Hát még ami csak és kizárólag a felnőttek joga, az milyen csábító! A gyerekek hihetetlen érzékkel tapintanak rá mindarra, ami nem nekik való, és ezt olykor persze a felnőttek is erősítik bennük a „majd, ha nagy leszel”, „ehhez még kicsi vagy”, valamint az „ez csak felnőtteknek való” típusú mondatokkal.
Mindenesetre a kemény munka még akkor is meghozza gyümölcsét, ha efféle termékekkel – kávéval, alkohollal – otthon nemigen találkoznak. Sőt: a vonzóerő így talán még nagyobb, hiszen nemcsak felnőttes dolgokról van szó, hanem olyasmikről, amelyek kifejezetten egzotikumnak számítanak.
Rögtön itt a kávé intézménye. Ez aztán teljesen érthetetlen minden gyermek számára. Hiszen minden reggel és este kakaót isznak.
S láthatóan ugyanezt teszik a felnőttek is. De akkor abból ők miért nem kaphatnak? Hiszen az is barna, kanállal kell kevergetni; egyszóval teljes rejtély, hogy miért kell őket ebből kizárni.
Illetve… két különbség mégiscsak akad. Először is: a felnőttek olykor tejszínhabot is kapnak rá, másrészt kockacukrot tehetnek bele. A gyerekelme kombinálni kezd, és pillanatok alatt megtalálja a megoldást: nyilvánvaló, hogy a felnőtt társadalom rút összeesküvést sző (nem először és nem utoljára), amelynek egyetlen célja van: kizárni a gyermeki pocakokat a finom hab és az izgalmas cukor élvezetéből. Ó, én szegény gyermek – gondolják hát teljes joggal, miközben esengő tekintettel figyelik a felnőtteket, akik átszellemült arccal kortyolgatják a tejszínhabot.
Tapasztalataim alapján kijelenthetem (akár statisztikákkal is alá tudom támasztani), hogy bármely felnőtt társaságot veszünk alapul (ott bármennyien gyűlnek össze; bármilyen korúak, végzettségűek; a nemi összetétel sem mérvadó; az érdeklődési kör teljesen mellékes; sőt még az egymáshoz való viszony sem számít), mindig, hangsúlyozom, mindig lesz legalább egy valaki, akinek megesik a szíve a kirekesztetteken. S olyan ez, mint a lavina: ha egy valakinek a szíve meglágyul, az dominóelvként lágyítja a többiekét is. Szem nem marad szárazon. És gyermekszáj betömetlenül.
Előbb-utóbb ugyanis valaki felteszi a veszedelmes kérdést: „kérsz fullasztott kutyát?” Amikor a csemete először hallja ezt a kérdést, megzavarodik. Hogy kerül ide kutya? És miért kell szegénynek megfulladnia? De ez a zavar csak néhány másodpercig tart: hamar kiderül ugyanis, hogy a felnőtt már mártja is hófehér cukrát a barna lébe, és dugja a megszotyósodott cukrot az áhítatos szájba egyenesen bele. S ha egy újabb hálátlanság keretében nem azt kérdezi a csemete, hogy „szóval tejszínhabot nem is kapok?”, akkor kölcsönös megelégedéssel ér véget az ácsingózás. Kiderült: a felnőttek és a gyerekek világa között húzódó határok ledönthetők, de legalábbis rugalmasan átjárhatók.
Egy alkalom elegendő. A precedens megteremtetett. A kiváltság jogosultsággá válik. A következő felnőttkávézás alkalmával a gyermekek már teljesen természetesen követelik jussukat. A fullasztott kutya bevett és skandálható kifejezésként bevonul a család szótárába, és Borka és Marci beszédén kívül tisztán kivehető Annamari „tadacc”-aiból is. Andris az egyetlen, aki még nem ébredt jogai érvényesítésére. Ő egyelőre beéri anyatejjel, bár igaz, azt legalább ilyen vehemensen képes követelni.
Ennyit a kávéról. Haladjunk keményebb anyagok felé: alkohol. De azok közül is leginkább sör. Ami ugyan nem hasonlít sem a kakaóhoz, sem a vízhez, ráadásul szénsavas, ami különösen elviselhetetlen Borka és Marci számára is (Annamari könnyes szemmel ugyan, de élvezi), mégis vonzó, hiszen tilos.
Sörügyben Nagypapa az elsődleges célszemély. Nyaranta olyan jóízűen képes hörpintgetni, mintha finom lenne. A gyerekek pedig – mondanom sem kell – ácsingóznak.
Én ugyan igyekeztem felhívni a figyelmüket arra, hogy nem tudják, mire vágynak, de ez a kísérlet csak arra volt jó, hogy a régi tapasztalatot megerősítse: ha egy felnőtt észérvekkel próbál lebeszélni valamiről egy gyermeket, azzal sokkal nagyobb kedvet csinál hozzá, mintha rábeszélni igyekezné ugyanarra.
No, de száz szónak is újabb száz az eredménye; végül Nagypapa ellágyult. S mivel a sört nem kockacukorral isszák, a kóstoláshoz mást kellett keresni; valamit, amit bele lehet meríteni a folyékony kenyérbe. Nagypapa ujjánál nincs is erre alkalmasabb eszköz – született meg a felismerés, a gyerekek pedig szopós malacként örömmel kapták ajkaik közé a nagyapai kisujjat.
Feltettük a naiv kérdést: finom-e. Normál esetben egy ilyen kérdésre úgy bólogatnak, hogy félő: legurul a fejük. Most azonban épp ellenkezőleg: moccanatlanul tartották a fejüket, szájukat madárfióka módjára tátották, és minden igyekezetükkel újabb adagokat próbáltak behappolni, amíg Nagypapa adakozó kedve kitartott.
Ennyit a szénsav taszító hatásáról...
Kávé, alkohol... ne is folytassuk. Ez az a pont, ahol megállunk. Innentől nincs tovább. Több felnőttes önsorsrontást aztán már tényleg nem ismertetünk meg a gyerekekkel.
Na jó, még talán egyet, azt is csak kényszerűségből.
A mogyorós étcsokoládét sajnos nem lehet a végtelenségig sutyiban fogyasztani...