Emléktáblát avattak Kertész Imre (1929–2016) irodalmi Nobel-, Kossuth-, Herder- és József Attila-díjas magyar író, a Magyar Szent István-rend birtokosa születésének 88. évfordulója alkalmából egykori lakóháza falán, a II. kerületi Török utca 3. szám alatt csütörtökön, Budapesten.
Az ünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere hangsúlyozta: Kertész Imre műveit magyarul, magyarként írta, témái és tapasztalatai eltéphetetlenül kötötték őt Magyarországhoz. Életműve nem kisajátítható, sem kulturális, sem irodalomelméleti, politikai, etnikai, vallási, politikai, nemzeti vagy ideológiai alapon.
Ő maga akarta így – fűzte hozzá a miniszter, aki szerint Kertész Imre mindent megtett a kisajátítás ellen, még élete végén is, amikor meglátta az Európát érintő migrációban azt a fenyegetést, amely „nemcsak életformánkat, hanem végső soron az európai szabadságot is veszélyezteti”.
A nonkomformitás alapvető jellemzője volt életének, ezért áll nagy kihívás előtt az életmű ápolását, megőrzését és műveinek népszerűsítését célul kitűző Kertész Imre Intézet – mondta Balog Zoltán. Kiemelte: az írót nem vonzotta a csordaszellem, közösség helyett elsősorban barátokra vágyott.
Kertész Imre a csütörtökön felavatott emléktábla szerint 1954 és 1991 között élt és alkotott a Török utcai bérházban. Az ünnepségen koszorút helyezett el Balog Zoltán és Schmidt Mária, a Kertész Imre Intézetet létrehozó Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítvány vezetője, Hafner Zoltán irodalomtörténész, az intézet munkatársa, Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, valamint a Magyar Írószövetség nevében Ács Margit és Láng Zsolt, a II. kerület polgármestere. Kertész Imre naplójából Lukács Sándor színművész olvasott fel.
Emléktáblát avattak a 88 éve született Kertész Imre egykori otthonánál
A Sorstalanság című regénye 1975-ben jelenhetett meg
Kertész Imre 1948-ban érettségizett Budapesten. 1948–1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa, 1951-ben gyári munkás, 1951-53-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa volt. 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító. Első regénye, a Sorstalanság többéves várakozás után, csak 1975-ben jelenhetett meg.
Későbbi műveiben a kelet-európai történelem és társadalom csapdáiba szorított, kiszolgáltatott, tragikus sorsra ítélt egyén sorsát elemzi. Írásainak fő témái a 20. század szörnyűségei, a gyűlölködés, a népirtás, az emberi lelkekben élő embertelenség. Műveit több nyelvre lefordították, ő maga németből fordított, többek között Freud, Hofmannstahl, Nietzsche, Canetti és Wittgenstein műveit ültette át magyar nyelvre. 1989-ben József Attila-, 1997-ben Kossuth-, 2000-ben Herder-díjjal tüntették ki. 2002-ben az első magyarként irodalmi Nobel-díjat kapott a törékeny egyén és a történelem barbár önkénye közötti összecsapásban átéltek megörökítéséért.
2006-ban megkapta Berlin városának legrangosabb kitüntetését, az Ernst Reuter-emlékérmet, valamint irodalmi életművéért az úgynevezett Német Társaság által alapított díjat. 2007-ben Marion Samuel-díjjal, 2008-ban az olasz Grinzano-Cesare Pavese-különdíjjal, majd a berlini Zsidó Múzeum Megértés és Tolerancia Díjával tüntették ki. Esszéírói munkásságáért a 2009-es frankfurti könyvvásáron átvette a Jean Améry-díjat.
Ugyancsak 2009-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja lett. 2015-ben a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoki fokozatával tüntették ki. 2014. augusztus 20-án a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Magyar Szent István-rendet vehette át Áder János köztársasági elnöktől.
