Ottlik Géza az Iskola határon című, 1959-ben megjelent nagyregénye a XX. század egyik legfontosabb magyar irodalmi alkotása.
Ottlik Géza édesapja második, csonti Szabó Erzsébettel kötött, kései házasságából született 1912. május 9-én, Budapesten. Az Ottlik család magyar nemesi családok nagy tekintélyű sorába tartozott. Ükapja felső-ozoróczi és kohanóczi Ottlyk György Thököly ezredese, majd Rákóczi brigadérosa és főudvarmestere volt és író is, édesapja, idősb Ottlik Géza belügyminisztériumi titkár volt, és a császári és királyi kamarás címet viselte.
Ottlik másfél éves korában veszítette el apját, gyermekkorában szinte csak nők vették körül.
1923–1926-ig Kőszegen tanult katonai iskolában, 1926-tól a budapesti katonai főreáliskolában folytatta tanulmányait. Ez a világ, a katonaiskolák világa, az itt szerzett élmények hatására írja majd meg később az Iskola a határon című regényét.
Érettségi után Ottlik beiratkozott a budapesti tudományegyetem matematika–fizika szakára, bár magyar irodalmat és francia nyelvet is szeretett volna tanulni, de a hármas szakpár felvételére nem volt lehetőség. Így kerül a matematika mellé a fizika is.
Az iskolai évek alatt atletizált, a szellemi sportok közül pedig a bridzs kötötte le az idejét, 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatát szerkesztette; ő tudósította a lapot az 1934-es bécsi Európa-bajnokságról is. Mivel a harmincas években tanári állást találnia szinte lehetetlen volt, Ottlik újságíróként helyezkedett el, az Új Nemzedék című lapnál „fizetés nélküli slapaj”, 1942-től az Esti Kis Újság munkatársa volt.
Ottlik Géza (1912-1990) (MTI Fotó: reprodukció)
Első novellái a Napkeletben és a Nyugatban jelentek meg
Első novellái a Napkelet című folyóiratban jelentek meg 1931-ben, Babits pedig a Nyugatban közölte nyolc évvel később a Drugeth-legenda című elbeszélését, amivel gyakorlatilag befogadták a nagy tekintélyű nyugatosok sorába.
A háború alatt Ottlik légoltalmi szolgálatot teljesített, lakásában üldözötteket bújtatott, cikkei morális tartásáról és személyes bátorságáról tanúskodnak. Az Esti Kis Újságban 1943. március 15-ére írt ünnepi cikke példázatszerűen beszél a nemzeti függetlenség megőrzéséről a németekkel szemben.
A háború után Ottlik és írótársai a Nyugat újraindítását tervezték, ettől várva az egész magyar szellemi élet megújhodását. 1945-ben Ottlikot a magyar PEN Klub titkárává választották, miközben a római Magyar Intézet ösztöndíjasa volt. 1945–46-ban rövid ideig a Magyar Rádió dramaturgja volt, francia és amerikai szerzőktől hangjátékot fordított, s Valencia-rejtély (1946) címmel maga is írt egyet, mely azonban a politikai változások miatt már nem hangozhatott el a rádióban. A mű, melyet az író „természettudományos krimi”-nek szánt, végül húsz év késéssel, 1988-ban jelent meg a Kortárs című folyóiratban.
Ottlik elbeszélései, kritikái, tárcái az 1948-ban bekövetkező politikai fordulatig, a kommunista diktatúra beköszöntéig elsősorban az Új Idők, a Válasz és a Magyarok című lapokban láttak napvilágot.
Hajnali háztetők, Iskola a határon, Buda
1948-tól 1957-ig a dogmatikus irodalompolitika következtében Ottlik, számos íróval-költővel egyetemben, kiszorult az irodalmi életből, bezárultak előtte a publikálási lehetőségek. Feleségével Gödöllőre költözött, és műfordításból próbált megélni. 1957 után térhetett vissza az irodalmi életbe és Budapestre. Ebben az évben jelent meg a Hajnali háztetők című kisregénye, 1959-ben az Iskola a határon, 1969-ben a Minden megvan című elbeszéléskötet, majd 1980-ban A Próza című kötet, Buda című kötete csak posztumusz, 1993-ban látott napvilágot.
A József Attila-, Déry Tibor és Kossuth-díjas Ottlik Géza 1990. október 9-én halt meg, Budapesten.
