A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Svájci Madártani Intézet munkatársainak közös kutatócsoportja Dr. Szép Tibor, a Nyíregyházi Egyetem professzora vezetésével a világon elsőként alkalmazott sikeresen kis tömegű, alig 0,6 grammos geolokátort két hazai fecskefaj esetében a vonulási és telelési terület megismerésére.
Az így megjelölt öt molnárfecske és négy partifecske által szolgáltatott adatokból kiderült, hogy ezek a kis testű madarak a tavaszi vonulás során napi 620-1080 kilométert repülnek. Még ennél is fontosabb, hogy a tudomány történetében először szerezhettek a szakemberek adatokat a Kárpát-medence molnárfecskéinek Közép- és Dél-Afrikában található telelőterületeiről – írja közleményében a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME).
Természetvédelmi szempontból különösen azok az információk nélkülözhetetlenek, amelyek a madaraknak azon afrikai és európai pihenőhelyeit tárják fel, ahol rövid idő alatt kell pótolniuk a kimerítő repülés tápanyagveszteségét. Nem véletlen, hogy e madárfajok esetében igen alacsony az éves túlélési aránya.
A Tiszán végzett kutatás alapján, a partifecskék esetében egy átlagos vonulási-telelési időszak során a fészkelő egyedek 60 százaléka elpusztul, és hasonló értékek jellemzőek a molnárfecskék esetében is.
Partifecskék (Riparia riparia) Nemesnádudvar közelében 2015. július 2-án. (MTI Fotó: Bugány János )
A közlemény szerint a geolokátorok által rögzített fényadatok azt is feltárták, hogy a molnárfecskék az afrikai telelési időszakban üregeket, odvakat is használnak éjszakázásra, ami fontos magyarázattal szolgálhat a hagyományos gyűrűzéssel jelölt madarak rendkívül alacsony afrikai megkerülésének okáról.
A hosszú távú, a Szaharától délre vonuló madárfajok közel kétharmada drámai csökkenést mutat Európában és Magyarországon. Ezek közé tartoznak a fecskék is: a Tisza közel 600 kilométeres hazai szakaszán a partifecske-állomány az 1990-es 30 ezer párról 3 ezer párra, 10 százalékára, molnárfecskéinké pedig országosan 50 százalékára csökkent 2015-re.
A geolokátorok
A vonuló madárfajok többségének testtömege 20 gramm alatti, így a nagyobb testű madaraknál látványos eredményeket mutató, jelenleg 5 gramm körüli jeladók ezeknél nem használhatóak, mert méretük lényegesen meghaladja a madarakra felhelyezhető, a testtömeg maximum 4-5 százalékát elérő határt.
A kutatás egyik célja éppen ezért a geolokátorok olyan mértékű miniatürizálása volt, hogy a 13-17 grammos fecskefajok esetében is használható legyen.
Molnárfecske. (Fotó: AFP)
A madár hátára kis hátizsákként felhelyezett (egyébként hatósági engedélyeztetésen átesett) geolokátor 2-5 percenként rögzíti a kis eszközt ért fény mennyiségét, mely információkat a madár Afrikából való visszatérése és ismételt befogása után a kutatók letöltik.
A közleményben leírják, az így kapott adatokkal megállapítható a napfelkelték és napnyugták időpontja minden napra, amely alapján körülbelül 200 és 300 kilométeres pontossággal meghatározható, hogy milyen földrajzi hosszúságon és szélességen volt az adott nappal/este a madár.
A geolokátorral jelölt szárnyasok megfigyelése és következő évi, tehát egy teljes őszi-tavaszi vonulási periódust követő visszafogása azt is jelzi, hogy az eszköz nem befolyásolta mindennapi életüket.
A megfogyatkozás okainak feltárásához nélkülözhetetlen, hogy megismerjék a vonulási és telelési területeket és a madarakat ott érő hatásokat is. A klasszikus madárgyűrűzés azonban a legtöbb kis testű vonuló madárfaj esetében – az alacsony megkerülési esély miatt – kevés információval szolgál.
Szemléletes példája ennek a molnárfecske, melynek 1,2 millió, Európában jelölt egyedéből csupán 20 került meg a Szaharától délre 1994-ig – magyarán ennek a fajnak a telelőterülete és vonulási viselkedése mindeddig ismeretlen volt – írja az MME közleményében.
A 2012-2013 között végzett kutatás beszámolója a Journal of Avian Biology nemzetközi madártani szaklap 2017 évi első számában jelent meg.
