Az ember retteg tőle, miközben milliók válnak áldozatává

A média és a nagyrészt belőle táplálkozó popkultúra rengeteget ártott a cápafajok összességének. Démonizált szerepük és testrészeik miatt a halászok céltáblái, miközben populációik akár 90 százalékos zuhanást szenvednek el. Az óceáni ökoszisztémában betöltött fontos szerepük és biológiájuk alaposabb ismerete lassan megfordíthatja a hanyatló trendet.

Ma már a popkultúra része, hogyan hasonlott meg Peter Benchley amerikai író, miután Állkapcsok - vagy közismertebb nevén A cápa - című könyve és az abból Steven Spielberg által rendezett film amellett, hogy elképesztően sikeres lett, évtizedekre démonizálta a nagy fehér cápát, és közvetve ártott szinte az összes cápafajnak. Benchley még Jacques Cousteau-t is magára haragította könyvével, amelyet eredetileg azért írt, mert gyermekkorától megbabonázta a mélység és annak minden élőlénye.

Később már védelmükért harcolt. Természetvédelmi munkája során az amerikai Környezetvédelmi Alapítvány szóvivője volt, majd a WildAiddel dolgozott együtt, a világ minden szegletében előadásokat tartott a cápákról, és próbálta felhívni a figyelmet a cápauszony iránti mohóság cápapopulációkra gyakorolt végzetes hatására.

Citromcápa. (Fotó: AFP)

Citromcápa. (Fotó: AFP)



Az évtizedek óta hanyatló állományú cápáknak a kezdetektől ártó média máig nem tesz túl jót. Szokták emlegetni, hogy rossz a PR-juk, és tényleg, a sajtó az esetek többségében olyan szavakat használ velük kapcsolatban, amelyek eleve rossz színben tüntetik fel őket. A cikkekben szereplő halak így gyakran „lesben állnak”, „portyáznak”, „fosztogatnak” esetleg „behatolnak” az úszók által használt tengeri területekre, és ott „terrorizálják” az embereket. Mindez megnehezíti a természetvédők dolgát.
A cápák hosszú életű lények, évekig tart, mire ivaréretté válnak, hosszú – bizonyos esetekben akár két év - vemhesség jellemzi őket, és viszonylag kevés utódot hoznak világra (rendszerint 2-30-at). A modern, igen hatékony halászati technikák és a cápák iránti óriási kereslet számos populációjuk túlzott kiaknázásához vezetett. Ennek folyományaképpen az állomány sok élőhelyen elpusztult vagy a kihalás szélére sodródott. Egyre több cápafaj kerül fel a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) vörös listájára is, de egyelőre nagyon kevés ország léptetett életbe fenntartható halászati szabályozást. Sérülékenységük oka is speciális életciklusukban keresendő. A lassú felnövekedés és a kevés utód miatt különösen veszélyezteti őket a túlzott mértékű halászat és a lassú populációs regeneráció.

Sokszor felvetődött, miért is ruházzuk fel a halakat emberi jellegzetességekkel, és miért kezeljük őket bűnözőként, holott csak tengeri élőhelyük csúcsragadozói, amelyek a természet szavát követve élik életüket. Mindebben valószínűleg közrejátszik, hogy kevés ember tartja őket szerethetőnek – mert persze hiányzik belőlük a „cukiságfaktor” -, a fehér cápa esetén például a nagy, fekete gombszemek és a több sor fűrészes fogat feltáró, tátongó állkapocs látszólag rosszindulatú kifejezést kölcsönöz neki, nem is beszélve tekintélyes méretéről, ami miatt a végső benyomás: a cápa tökéletes gyilkológép. Jobb tudni, hogy a közhiedelem ellenére nagyon kevés cápafaj támadott valaha is a Homo sapiensre, többségük teljesen ártalmatlan ránk nézve.

Az a nézet, miszerint a cápák a filmekben látottakhoz hasonlóan mind óriási, torpedószerű testtel és tűhegyes fogakkal rendelkeznek, valójában mítosz. A több száz faj között rengeteg az eltérés, megtalálhatóak közöttük apróak, mint a mélytengeri tüskéscápa, és olyan nyugodt óriások, mint a cetcápa. Ráadásul nem mindegyiküknek van tele a szája hegyes fogakkal. Az óriáscápának például apró fogak sorakoznak a szájában, amit még csak nem is használ táplálkozásra, míg a Horn-foki cápa őrlőket idéző fogaival kemény héjú zsákmányait roppantja össze.

A cápatámadás mint olyan a 20. századig nem került a közérdeklődés fókuszába. Később több tényező járult hozzá a helyzet megváltozásához, többek között a sajtó kozmopolita hírgyűjtő rendszerré válása, illetve az erősödő versenyhelyzet bizonyos szegmenseiben, ami magával hozta a „sokkoló” történetek aktívabb felkutatását.

Tigriscápa. (Fotó: AFP)

Tigriscápa. (Fotó: AFP)



Ezzel szemben mi az igazság? A cápakutatók és oceanográfusok szerint a cápák nagyon ritkán támadnak emberre, és még valószínűtlenebb, hogy végeznek is vele. A Nemzetközi Cápatámadási Fájl (ISAF) adatai szerint 2014-ben világszerte csökkent a halálesetek és a támadások száma. Amerikában ugyan némileg megemelkedett - 47-ről 52-re -, de ezek többsége kisebb sérülés volt, mint amikor egy kutya beleharap az emberbe. Egyetlen haláleset sem történt tavaly az országban, és világszerte is csak három. Az elmúlt évtizedben, ugyanitt a halálozások átlagos száma évente kevesebb, mint egy volt, vagyis több ember fulladt meg, mint amennyivel tíz év alatt cápák végeztek.

Az ISAF összegzése szerint 2014-ben 72 provokálatlan támadás történt, ami a 2009-es 68 óta a legalacsonyabb szám. Általánosságban ugyan 1900 óta egyenletesen nő az ilyen cápatámadások száma, de felhívja rá a figyelmet, ez nem feltétlenül azért van így, mert a támadások gyakorisága nő, mint inkább azt tárja fel, hogy egyre több időt tölt az ember a vízen, ami növeli a két érintett faj találkozásának esélyét. Ennélfogva, ahogyan a túrázók is óvatosan merészkednek be olyan területre, ahol szárazföldi nagyragadozóval találkozhatnak, a tengerbe merülőknek is szemmel kell tartaniuk, hogy nem steril úszómedencébe készülnek, hanem egy természetes közegbe, ahol bizony fennáll a veszélye annak, hogy összefutnak ott élő ragadozókkal.

Szürke szirtcápa. (Fotó: AFP)

Szürke szirtcápa. (Fotó: AFP)



A tudósok úgy vélik, az emberi félelemben közrejátszik az is, hogy a cápa az egyetlen nagy testű ragadozó, amelyet nem tudunk „kontrollálni”, hiszen még a legfélelmetesebb szárazföldi húsevők sem menekülhetnek egy puska elől, míg a cápák ellen nem sok minden van a kezünkben. Érdekesség, hogy bizonyos krokodilok, különösen a nílusi és a sós vízi krokodil, ugyanolyan veszélyes ragadozók, mint a cápa, mégsem kapnak akkora publicitást, mivel populációik nagyrészt a harmadik világ országaira korlátozódnak. Közös bennük, hogy a cápákhoz hasonlóan nagyon védtelenek a vadászattal szemben.

Mit kell tudni a fenséges küllemű halakról? Egy 2012-es felmérés szerint óriási változatosság jellemzi őket, mintegy 510 fajuk van, de akár kétszer ennyien is lehetnek. Ma már köztudott, hogy többségük az óceán csúcsragadozója, kulcsfontosságú szerepet tölt be a táplálékláncban, hiszen segít szabályozni a természetes egyensúlyt azzal, hogy kordában tartja többek között a teknősök és más élőlények populációját, amelyek egyébiránt teljesen lelegelnék a tengerifüvet. Eme utóbbi pedig fontos élőhelye a kisebb halaknak és rákoknak, azok meg az emberek táplálékai. Emellett a cápák levadásszák a gyenge és beteg egyedeket, ezáltal egészséges egyensúlyt tartanak fenn az ökoszisztémában.

Csipkés pörölycápa. (Fotó: AFP)

Csipkés pörölycápa. (Fotó: AFP)



A valóságban az ember több cápával végez, mint amennyi hal embert öl. Minden egyes végzetes cápatámadásra becslések szerint 10 millió, az ember elpusztította cápa jut. A cápauszony az egyik leginkább nagyra becsült tengeri ínyencség, és elsősorban a cápauszonyleveshez gyűjtik be. A nagyobb „trófeauszonyok” akár 20 ezer dollárt is érhetnek. Emellett, cápafajtól függően, a fogak, állkapcsok, cápamájolaj, cápaporc és -hús is kedvelt.

És míg vannak, akik azzal védekeznek, hogy a cápauszony fogyasztása semmiben nem különbözik a csirkék vagy szarvasmarhák élelmiszer célú felhasználásától, valójában teljesen más a helyzet. Az uszonyokra specializálódott halászok a cápát nem gyűjtik be, vagyis a hús nagy része kárba megy. Emellett barbárnak és kegyetlennek tartott módon a műveletet az élő állaton végzik el, majd szintén élve dobják vissza a vízbe, ahol elhalálozása korántsem békés: hátuszony nélkül nem tud megfelelően úszni, igen sok vért is veszít, úgyhogy vagy megfullad, vagy pedig belepusztul a vérveszteségbe. Kiemelendő, hogy a tenyésztett állatokkal ellentétben a cápák a tengeri ökoszisztéma részei, mára pedig már olyan sokukat pusztítják, hogy fajok egészének léte került veszélybe.

Sok cápafaj ma vitathatatlanul a cápauszony-kereskedelem miatt került a kihalás szélére, ilyen többek között a csipkés pörölycápa, amely veszélyeztetett, illetve a közönséges pörölycápa, amely a sérülékeny kategóriába tartozik az IUCN szerint. A két fajból évente mintegy 1,3 – 2,7 millió egyedet pusztítanak el ilyetén módon. A csipkés pörölycápa északnyugat-atlanti populációja például az 1981-es 155 ezer fős állományról 2005-re 26 ezer egyedre csökkent.

Cetcápa. (Fotó: AFP)

Cetcápa. (Fotó: AFP)



A SharkTrust védelmi szervezet szerint az IUCN által 2014 elején közzétett globális vörös lista a cápák helyzetéről megerősítette, hogy a világ 1041 ismert cápa-, tüskésrája-, rája- és porcoshalfaja a legveszélyeztetettebb állatok közé tartoznak. Ebben közrejátszik a célzott halászat, a véletlen kifogás, a cápa- és rájatermékek iránti kereskedelem és a rosszul megválasztott védelmi programok. A becslések szerint az összes faj negyede fenyegetett, és csak harmaduk van biztonságban. A legnagyobb, legkarizmatikusabb sekély vízi fajok, többek között az angyalcápák, rókacápák és fűrészes ráják, a leginkább fenyegetettek. Ezenfelül az Atlanti-óceán északkeleti része, valamint a Földközi-tenger tartozik a globális gócpontok közé a veszélyeztetett sekély és mélyvízi fajok esetében. A legrosszabb esetekben a fajok lokálisan kihaltak, sok helyütt a populációk 90 százaléka tűnt el.

Két éve Nyugat-Ausztrália váltott ki heves tiltakozást, amikor bejelentette, nagyszámú cápát vadászna le, hogy biztonságosabbá tegye partvidékét. A cápavadászatot széles körben kritizálták a kutatók, és Nyugat-Ausztrália legnagyobb civil tiltakozását váltotta ki. Tavaly ősszel fel is hagytak vele. A Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) akkori közlése szerint súlyozták a terv potenciális hatását a tengeri élővilág sokféleségének, földrajzi megoszlásának és életképességének fenntartása tükrében. Különösképp a nagy fehér cápát emelték ki, mivel a faj sérülékenyként van besorolva. Ironikus módon a 2014 áprilisa és júliusa között lezajlott tesztidőszak folyamán több mint 170 cápát fogtak ki, de egyikük sem fehér cápa volt, amelynek számlájára a végzetes támadásokat írták.

Planktonnal táplálkozó óriáscápa Man szigeténél. (Fotó: AFP)

Planktonnal táplálkozó óriáscápa Man szigeténél. (Fotó: AFP)



És míg a cápákat szinte „villámgyorsan” kiáltották ki a tengerek veszélyes „rosszfiúinak”, biológiájukról az utóbbi évtizedig szinte alig tudtak valamit. Lassan kiderült, a savas víz befolyásolhatja úszásukat (legalábbis a kispettyes macskacápákét), a trópusi cápák utódainak túlélési aránya drasztikusan csökken ilyen vizekben (érinti a bambusz-, a zebra-, a csipkés pöröly-, a fehérfoltú szirt-, a cet-, a nagy pöröly-, a dajka-, a tigris-, a bikacápát), fény derült arra is, hogy a vándorló cápáknak létfontosságú élőhelyek a korallzátonyok.

Azt is kiderítették, hogy a véltnél jóval nagyobb kort érhetnek meg a fehér cápák, a kutatók feltételezései szerint akár 70 évet is, vagyis a leghosszabb életűek lehetnek a porcos halak között. Bizonyos cápafajok egyedei között még személyiségjegyeket is megfigyeltek (a vizsgált faj ismét kispettyes macskacápa volt), emellett igen szociális teremtményeknek bizonyultak. Nemrégiben bejelentették, vándorló fajaik lenyűgöző távokat tesznek meg, egy legutóbbi felmérés szerint a tigriscápák akár 44 ezer kilométert, míg a makócápák 17 ezer kilométert.

A nagy fehér cápa


Mit derítettünk ki a vizek „gyilkosának” kikiáltott fehér cápáról? A legnagyobb ismert ragadozó hal a tengerben. Testhossza elérheti a több mint 6,1 métert, testsúlya a 2268 kilogrammot. (Átlagos testhossza mintegy 3,6 méter, de dokumentáltak már 7,62 méteres fehér cápát is.) Kúp alakú orra, fekete szeme, nehéz, torpedó formájú teste van. Merev testű, tonhalszerű módon úszik, ami eltér a legtöbb cápa egész testes, hajlékony mozgásától. Nagy, széles, fűrészes felső fogával termetesebb prédákat zsákmányolhat, az alsó fogsor keskenyebb, a zsákmány megtartását szolgálja. Szokatlan jellegzetessége, hogy teste bizonyos részeiben – úszóizmok, gyomor és agy – a hőmérsékletet a környező vizénél magasabban tudja tartani, ennélfogva melegvérűnek tekinthető, mint az emlősök.

Nagy fehér cápa Ausztráliánál. (Fotó: AFP)

Nagy fehér cápa Ausztráliánál. (Fotó: AFP)



A legfrissebb kutatások szerint vizuális jelzések alapján vadászik, amelyhez a nap beesési szögét is kiaknázza. Maga sem védtelen, sokszor súlyos sérüléseket szenved el kiszemelt zsákmányától. Egyelőre nem tudták megerősíteni, hogy territoriális élőlény-e, de a friss eredmények azt sugallják, talán van otthonterülete (más néven lakókörzete). Komplex szociális viselkedést tanúsít, amely rangokkal ruházza fel az egyedeit. Amikor egyikük zsákmányol, a többiek is részesülhetnek belőle anélkül, hogy a vadász agresszív viselkedést tanúsítana.

Szaporodási ciklusáról máig nagyon keveset tudunk, kivéve, hogy elevenszülő. (Oviviparitás jellemzi, vagyis a megtermékenyített peték az anya petevezetékében fejlődnek, majd ott ki is kelnek, ezáltal eleven újszülöttek jönnek világra.) A legkisebb megfigyelt, szabadon úszó egyede 1,1 méteres és 16 kilogrammos volt. Bár kereskedelmi értéke nem túl magas, vadászata népszerű sporttá vált a tengeri „nagyvadakra” szakosodott halászok között.

A popkultúra és sajtó megalapozta „félelmetes hírneve” szinte legendás magaslatokba helyezte csúcsragadozóként, gyakran állkapcsáért, fogáért és uszonyáért pusztítják. Nagyon kíváncsi, a cápabiológusok szerint a legtöbb, úgynevezett „támadást” valójában inkább a kíváncsiság ösztönzi, mintsem táplálkozás, és találkozásai többsége az emberrel nem végzetes. Ironikus módon sokkal jobban veszélyezteti a Homo sapiens, mint ő minket.

Nagy fehér cápa. (Fotó: AFP)

Nagy fehér cápa. (Fotó: AFP)



A Carcharodon carcharias az IUCN vörös listáján sérülékenyként szerepel, az indoklás szerint a médiafigyelem ellenére alig tudnak valamit biológiájáról, és a többi, széles körben megoszló fajhoz képest korántsem gyakori, leginkább Dél-Afrikában, Ausztráliában, Kaliforniában és az Egyesült Államok északkeleti részén figyelték meg. A fajt érintő fenyegetések között megtalálható a kereskedelmi és sportcélú halászat, testrészeik mellett pedig akváriumokba is keresettek.


A célzott programok mellett sokat segíthet a drasztikusan hanyatló populációk védelmében az ökoturizmus, amit egyre több ország ismer fel. 2013-ban egy átfogó vizsgálattal feltárták, hogy a cápák sokkal többet érnek élve, természetes környezetükben, mint holtan. Adataik szerint az ökoturizmus évente több százmillió dollárt generál világszerte, és a szektor a várakozások szerint tovább növekszik, a következő húsz évben évente 780 millió dolláros hasznot is hozhat. A cápaturizmus iránti érdeklődés különösen a karibi térségben és Ausztráliában szembeötlő.

Nagyon kedveltek a cetcápák, a rájuk épülő turizmus például 20 millió dollárral járul hozzá évente a Maldív-szigetek gazdaságához, máshol lehet úszni tigriscápákkal, szirtcápákkal, kék cápákkal is. Több ország – úgymint a Bahamák, a Cook-szigetek, Honduras, Palau, a Maldív-szigetek, Tokelau, a Marshall-szigetek, Francia Polinézia és Új-Kaledónia – menedéket is létrehoztak védelmükben, növelve egyedszámukat.

Turisták fehérfoltú szirtcápával a Vörös-tengerben. (Fotó: Getty Images)

Turisták fehérfoltú szirtcápával a Vörös-tengerben. (Fotó: Getty Images)



Vagyis beindult egy lassú folyamat, amely megfordíthatja a káros hatásokat és megmentheti a fenséges halakat a kipusztulástól. A szakemberek szerint mindennek ellenére van még mit tenni, többek között meg kell győzni a halászokat, hogy a „cápalesek" sokkal több hasznot hoznak, mint ha uszonyukért elpusztítják a cápákat.