A rendszerváltás egyik legnagyobb vesztese

Az igaz magyar írókat a Rákosi-rezsim leparancsolta a színpadokról. Ablonczy László, a Nemzeti Színház volt igazgatója az emlékezetvesztés pártszerű programját elemezte a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában, Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke pedig a közéleti dráma mai állapotáról beszélt.

A nemzeti színjátszás és a magyar drámairodalom az 1790-ben tartott első magyar nyelvű színielőadás óta minden korszakban kultúránk központi kérdései közé tartozott. Ezért is van külön ünnepe a Magyar Drámának – a Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére 1984-től minden évben szeptember 21-én ünneplik annak emlékére, hogy 1883-ban ezen a napon tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a Nemzeti Színházban. A Hitel című folyóirat teljes szeptemberi számát a „játékszíni magyarság” ügyének szentelte - Ablonczy László szerkesztésében. Vele készítette interjút a Kossuth Rádió a rendszerváltozás előtti idők színházáról, és Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írók Szövetségének elnökével a közéleti dráma mai állapotáról.
Kossuth Rádió, Vasárnapi újság

Ablonczy László felidézte, hogyan érvényesülhetett a nemzeti drámairodalom a Rákosi-diktatúra Nemzeti Színházában és más színpadain. A Vasárnapi újságban elmondta: 1955 januárjában hosszú évek hallgatása után bemutatták Az ember tragédiáját, de azonnal elkezdődött ellene a támadás, csak kevés előadásban engedték játszani, majd betiltották, s csak 1956 tavaszán lehetett felújítani.

A legtöbb igazi magyar író nem szerepelhetett a színpadon. Gellért Endre, aki a Rákosival, Révaival jelzett időkben a Nemzeti Színház becsületét jelentette, folyamatosan ragaszkodott Illyés Gyula darabjaihoz, a Fáklyaláng tüntetéserejű előadás volt, 1957 márciusában be is tiltották. 1956 októberében Németh László Galilei című előadásának egy-egy mondata vastapsot kapott és forrt a levegő a nézőtéren.
1957-ben Mészöly Miklós megírta Az ablakmosót, amelyet három előadás után betiltottak a miskolci Stúdióban, Csurka István Ki lesz a bálanya című darabjának tíz évet kell várnia a bemutatóra. Weöres Sándor Pécs város ünnepére megírta az egyik legnagyobb magyar drámát, A kétfejű fenevadat, amelyet Aczél György nem engedett bemutatni, sorolta Ablonczy László.

1956 után elkezdődött a történelem megsemmisítésének folyamata, az emlékezetvesztés pártszerű programja, fogalmazott a Nemzeti Színház volt igazgatója. Ma már teljes szabadság van – tette hozzá. Ablonczy László hangsúlyozta: Remenyik Zsigmondtól Bánffy Miklósig hatalmas repertoárokat kellene újraértelmezni, mert tévedés, hogy ezek elavultak. Latinovits volt a legigazolóbb példa arra, hogy egy kevéssé ismert Németh László darabból is fantasztikus előadás születhet. Ablonczy jelzés értékűnek tartja azt is, hogy a Madách nevét viselő színház harminc éve nem játszotta a Tragédiát, vagy hogy a Katona József Színház nem tűz műsorra egyetlen Katona-darabot sem.

A hatvanas-hetvenes években nagy ázsiója volt a magyar költőknek, színdarabírásnak, az irodalomnak, a rendszerváltás után azonban megszűnt az irodalom lélegeztető funkciója, közéleti feladata, mert más lett a tétje, folytatta Szentmártoni János. A Magyar Írószövetség elnöke rendszerváltás egyik legnagyobb vesztesének a magyar irodalmat tartja. Amikor beköszöntött a szabadság, a kortárs irodalom a saját szakmaiságával, az új utak keresésével volt elfoglalva, s kicsit megfeledkezett az olvasóközönségéről. Most már normalizálódik a helyzet, hiszen az írók is rádöbbentek, hogy a hivatásnak vissza kell tornáznia magát a társadalmi megítélésében is, hogy a mindenkori országvezetők jobban adjanak az írók, költők, művészek szavára, fogalmazott Szentmártoni János.

Hozzátette: sokan abban reménykedtek, hogy amikor már lehet, előkerülnek az asztalfiókokból az illegalitásban megírt művek, amelyek a negyven év tragédiáit dolgozták fel. Egy-két olyan regény megjelent ugyan a rendszerváltás körül, amely azokat a témákat dolgozta fel, amelyekről addig nem lehetett beszélni, de nem az nem mondható el, hogy rengeteg kézirat került volna elő, pedig a közelmúlt kutatásához az írók művei nélkül hozzá sem lehet fogni.

Szentmártoni János beszélt arról is, hogy a nyolcvanas években egy másfajta színházi nyelvezet robbant be, amely például Spiró György Csirkefej című darabjával jellemezhető, s amely továbbvitte a közéleti vonalat, de az utca, a hétköznapi ember nyelvét alkalmazta. Ez a vonal máig megtalálható a magyar színpadi játékokban, de az a közéletiség, amely történelmileg, szociológiailag kompletten érzékenyebb egy problémára vagy a magyar valóság láttatására, kicsit kikopott a színpadokról, s olyan klasszikusok is lekerültek a repertoárból, mint Illyés vagy Németh László.

Szentmártoni János úgy véli, a színházak nagy gondban vannak, hiszen az önfenntartáshoz vagy az állami támogatásra való jogosultsághoz magas nézőszámot kell produkálniuk, s ezt sokszor a populáris műfajokkal tudják elérni. Írószövetség elnöke szerint a szakmának meg kell tanulnia, hogy megváltozott a világ, mások a kommunikációs eszközök, s ezek lehetőségeit ki kell használni, s ebben fontos feladata lenne a médiának is. A nyolcvanas években nagyon sok kortárs darabot közvetített a rádió és a televízió, a rendszerváltás után azonban ezt teljesen elkaszálták. Most már vannak éledezések, és pozitív jelzések, s az Írószövetség is harcol azért, hogy ezen a helyzeten változtasson, de nagyon lassan haladnak, s nagy lemaradást kell behozniuk, tette hozzá Szentmártoni János.